Elhatároztam, hogy a mai bejegyzés prelűdjét a francia közigazgatásnak szentelem, mert szinte már fájó, hogy a világ nagyobbik hányada soha nem részesülhet a gépezet által kitermelt pikáns, majdhogynem bizsergető élményekből, sőt ne adj isten még csak nem is hall a világ e keskeny szeletének sehol máshol át nem élhető gyönyöreiről.
Tehát miután a kollégiumi férőhely igénylésemet július hónapban postai úton elutasították, arra hivatkozva, hogy még nem vagyok az egyetemre felvéve, holott a hivatalosan meghirdetett felvételi szeptember 6-ára volt kiírva, és miután már személyesen is épp hogy csak a fenébe nem küldtek el pontosan egy héttel ezelőtt, mikor próbáltam célozni rá, hogy akkor most már mint francia állami ösztöndíjasnak lesznek szívesek szállás ügyben eljárni, mert hogy az nekem jár, na ezek után ma – miután a sorszámosztóból kihúztam a szerencseszámomat, a hatost – ugyanabban az irodában ugyanaz a hölgy egy héttel később kedvesen rám mosolygott, és azt mondta, ugyan ugyan, de hiszen magának még el sem kezdtük gondozni a dossziéját! Majd mikor előkereste a vaskos paksamétát, hirtelen valahonnan talált egy kollégiumi szobát is: a B532-est.
Így lettem mégis – két-három napi eszeveszett albérletkeresés után, melynek során az elmegyógyintézetet csak sarkosan sikerült elkerülni, miután kiderült , hogy a lakcímigazolással nyitható bankszámlámhoz tartozó bankszámlakivonatot a bérleti szerződéshez szükséges hat-hét papírból álló dossziéhoz természetesen csatolni kell – tehát mindezek után és ellenére így lettem mégis: kollégista.
Olyan nehéz volt elhinni, hogy van végre Franciaországnak számomra kilenc négyzetmétere, kilenc négyzetméternyi magány, nyugalom, az a zene, amit én szeretek, az a dekoráció, az a könyv a fehér (!) műbőr karosszékben, melyet bizarr hirtelenséggel zártam a szívembe csak mert egy olyan ablak előtt áll, amelyből sütni fog a könyvemre a nap, a téli lapos. Ezen a kilenc négyzetméteren, igaz, messze van mindentől, mondhatni a világ végén, de mégis itthon érzem magam. És van például saját lakcímem is, B532, Résidence Universitaire Mermoz, 29 rue Professeur Nicolas, 69008 Lyon, FRANCE. Hosszú, hosszú, de annál nagyobb öröm, hogy az enyimé. Furcsa ez a megszállott „enyémezés”, nem vagyok én a tulajdonlás megszállottja, és ráadásul olyan nagyon jó volt Sallyéknál, hogy biztos nem egyszer vissza fogok még vágyni (és akkor bizony, ha tetszik, ha nem, vissza is megyek), de innen azért egészen másképp látom az előttem álló egy évet. Most lett igaz, tehát alakítható.
És megint hat a hat, de nem vagyok „babonás boszi”!
Édesanyámmal van egy magánbeszélgetésünk folyamatban, melynek sommája akár közfórumon is (már ha ezt annak lehet nevezni) érdeklődésre tarthat számot. Már hogy a franciák 1. hogy jutottak ilyen közigazgatási és össznépi fejetlenség közepette mégiscsak idáig, 2. nem kezelnek-e engem itt gyüttmentnek? (anyai aggodalom), 3. igazságtalan, hogy az ember ide születik, és rögtön mennyivel nagyobb esélye van... mire is?
Három kérdéskör, mindegyikre várok „külső” hozzászólásokat (köszönöm Csabinak és Sacinak, hogy azzal a pár megjegyzéssel élővé tették a blogot! remélem, lesz még pezsgőbb is a kommunikáció). Szóval hogyan jutottak a franciák idáig? Nem vagyok nagy történész (vannak az olvasók között nálam százszorta avatottabbak), nem mennék bele, hogy miért Nagy Károly és miért nem Attila. Amit most a franciák tudnak, és amit nekünk feltétlenül meg kell tanulnunk, nem feltétlen tőlük, de az ő példájukon okulva: az az invenció.
Vegyünk például egy egyetemista albérletet. A magyar egyetemista albérletben (és ez általánosnak mondható, nem egyéni példákra alapozom a megfigyelést) a kikapcsolódás az, hogy az ember vesz alsó hangon 15-20 sört, időben berakja a hűtőbe, majd szép lassan kiürít sörösüveget, hűtőt. Az est első felében még hangzanak el érdekes beszélgetések, később már nem. Félreértés ne essék, nem vagyok az ilyesfajta észvesztésnek sem ellenzője, sem elrontója (mint általában semmi jónak se). Valami azonban gyakran hiányzik belőle (illetve van, amiből több van a kelleténél).
Egy francia egyetemista albérlet példája (mely általánosnak nem mondható, de mindenesetre tendencia-jellegű): Marseille, egy egész családi ház csak egyetemista albérlők kezében. (Nem mennék mélyebb szemantikai fejtegetésekbe, de hadd jegyezzem meg, hogy külön szó van a franciáknál az egyetemista albérletre, mégpedig az „együtt-lakás”... hoppá!... és az is természetes, hogy egy ilyen együtt-lakásban mindig akad egy-két „csöves”, mert aki egyetemista, az – ha teheti – utazik, ha pedig utazik, a világért sem költene szállásra... minden városban van valaki, de ha nem valaki, akkor valakinek a valakije...)Tehát ott a marseille-i kert, és az még semmi, hogy mindent megtermelnek benne maguknak, de egyszer csak támad egy ötletük, és építenek benne egy színpadot, deszkákkal, igazából. És akárhányszor valami kezdő, de ígéretes együttes lép fel Marseille-ben, meghívják, hogy adjon elő. Főznek teát, vagy éppen puncsot, és kiraknak néhány plakátot. Nincs különösebb veszélye annak, hogy összehányja valaki az udvart, vagy szétveri a kerítést, összetapossa a káposztát.
Na ez csak egy példa. Mindenesetre valahogy így jutottak ide. Persze nem véletlen, hogy ilyen találékonyak, hiszen ki kell játszaniuk egy rakás őrült adminisztrációs korlátot.
És ezzel eljutottunk a második kérdéshez: gyüttment vagyok-e én itt. Édesanyám, emiatt ne aggódj! Az átlag francia ugyanazokat a hányattatásokat éli meg, mint én, feltéve hogy nem dúsgazdag. Pillanatnyilag inkább szégyellem magam, hogy milyen jó dolgom van, mert Jérôme-éknak még mindig nincs albérlet még a láthatáron se, míg nekem már tető a fejem, ágy a fenekem alatt, és ezenkívül jobban fogok élni (francia pénzen), mint ők, akik szintén ösztöndíjasok. Nevezhetjük ezt pozitív diszkriminációnak. Eddig egy-két elszigetelt példán keresztül nem volt olyan, hogy éreztették volna velem, hogy nem kívánatos elem vagyok (épp ellenkezőleg! a közigazgatás vagy akár a magánszféra férfi tagjai, különösen az idősebbek rendszerint azzal a kérdéssel kezdik, hogy minden magyar nőnek ilyen szép szeme van-e... ☺).
Részben válaszoltam a harmadik kérdéskörre is, mert az én példámon és sok más külföldi ösztöndíjas példáján látszik: a mi generációnknak lehetősége van élni a Nyugat által nyújtott előnyökkel és tanulni az itteni malacságokból. Miért? Hogy aztán mi jobban csináljuk. Gondolom. De hogy azt hogy kell, azon majd még gondolkodom.
Mindenesetre kezdetnek nem rossz, ha egy ország megtanul adni, mint ahogy ők tették (más kérdés, hogy éppen nagy erőkkel dolgoznak azon – kormányszinten –, hogy ezt a tehetségüket elfelejtsék).
Nekünk egyelőre oda kell eljutni, hogy adni sikerüljön. Mert – csak úgy, mint az egyes embernél – nem akkor kell ezt elkezdeni, amikor nekünk már mindenünk megvan. Ha így gondolkodunk, soha nem lesz meg minden, vagy ha mégis, akkor sem fogjuk úgy érezni, hogy megvan. Tehát adni, adni abból, ami van, ha tehetség, ha ötlet, ha vendégszeretet, ha egy kis semmi, aminek nincs anyagi értéke: akkor azt...
Persze ezt a blogot olvasók nagy része pontosan tudja, és alkalmasint még kifejlettebb módszerekkel is műveli, mint én (gondolok itt a Gulyás-Böhm párosra, csak hogy egy példát említsek...).
4 megjegyzés:
"Három kérdéskör, mindegyikre várok „külső” hozzászólásokat (köszönöm Csabinak és Sacinak, hogy azzal a pár megjegyzéssel élővé tették a blogot! remélem, lesz még pezsgőbb is a kommunikáció). Szóval hogyan jutottak a franciák idáig?"
Ha egy szóval kéne kifejezni: vendégszeretet. Ezt felejtettük el. No persze ez megint egy telített szó, mert nagyon-nagyon sokat írt róla, na ki? Nyilván egy francia, ha jól emlékszem "Ki az anya?" volt a cím, Jacques Derrida a szerző nyilván (majd pontosítom a címet, megvan dedikálva :)
Meg egyébként is, ha elkezdünk morfondírozni a Vendégen, a családtagokon túl (akik csak majdnem vendégek, hiszen saját magunk részei valahol) a vendég mindig egy kicsit idegen. Na és akkor mindjárt helyben van vagyunk: hogyan is állunk mi idegennel, vagy úgy általában különbözőségeink tolerálásával? Itt érdemes egy pillantást vetni a Magyar Közéletre (és közbeszédre) - és megvan a válasz.
A különbségek, a sokszínűség, saját magunk folyamatos kockáztatása, azaz a megismerés kockázata nélkül hogyan is tudnánk túllépni magunkon, hogy tarthatnánk ott, ahol a franciák? Nálunk épp ellenkező a trend: az idegen, a más, a zsidó, a buzi, a baloldali, az ateista, a kínai, a szinglik... Persze mindenütt vannak - Franciaországban is - marginális csoportok, akik utálják azokat, akik mások mint ők. A különbség az, hogy nálunk ez már intézményesült: a (már nem is annyira burkolt) zsidózás, buzizás, cigányozás, idegenszívűzés (igaz magyarok vs. the rest) a közbeszéd szerves része.
Ott tartunk, hogy saját magunk között nem bírjuk a különbségeket elviselni, saját magunkat utáljuk, talán sokkal jobban, mint más nemzetek. És hogyan lehetnénk vendégszeretők, ha még magunk között sem vagyunk képesek elviselni a különbségeket, a diverzitást, sokszínűségünket. Elviselni - még itt sem tartunk (lásd melegverések és az abszolút Közöny), nemhogy örülni sofkéleségünknek (vagy neadjisten még szeretni is).
Hah! na persze, hogy nem olvastam teljesen végig mielőtt válaszoltam volna :) Vannak nálam ilyen "indítómondatok" tudod :)
Azt hiszem, nem véletlen, hogy - bár teljesen más oldalról, más helyről, más stílusban (én talán kicsit keserűbben) közelítve - mégis ugyanaz a szó jutott eszünkbe: a vendégszeretet.
Veletlenul talaltam ra blogodra, Judit, el is olvastam egy szempillantas alatt az osszes bejegyzest, es meg kell mondjam, ugyanezekkel a kerdesekkel allok szemben magam is.
Nem tudok sokat a franciakrol, az en kerdesem viszont hasonlo az olaszokkal kapcsolatban. Fejetlenseg mindenutt, napokat kellett varnom a tartozkodasi es munkavallalasi engedelyemre, idegesitoen lassunak, donteskeptelennek es erdektelennek tunnek, es megis mukodik az orszag, megis meg tudnak lepni nap mint nap kedvessegukkel, segitokeszsegukkel. Azt vettem eszre, hogy mas itt az erteke a tulajdonnak. Ami az enyem a tied is egy kicsit, de ami nem az enyem, mert a hazamon kivul van, az is az enyem, es megprobalok vigyazni ra. Es habar sokat adnak a kulsosegekre, ami igencsak idegesito, az irigyseg, feltekenyseg baratok, ismerosok kozott nem annyira aggaszto, mint otthon. Es hogy van az, hogy az egyetemistak itt hetvegen kimennek az erdobe, a folyopartra szemetet szedni es kozben festeni? Es nem csak Milanoban, hanem Genovaban, Bresciaban, Padovaban is.
A masik dolog, ami megut minden otthonrol elszalado, elkoborlo kedves ismerosomet, tudjatok ti is, az anyanyelvunk hianya, es egy masik nyelven valo gondolkodas. Mikor mar almodban is egy masik nyelven (vagy ketton) beszelsz, es radobbensz, hogy nem tudod, hogy fejezned ki magad egy szituacioban magyarul. Ez kicsit elszomorit, de persze szorakoztat is.
En azt vettem eszre, hogy valoban kis csigak vagyunk, es magunkkal cipeljuk lathatatlan kis hazunkat. Nagyon konnyen koltozom, es hamar enyem lesz egy uj varos, haz. Meg mindig nem tudom pontosan, hogy ez hogyan tortenik, ha van otleted, szolj.
Hozzánk épp Spanyolországból érkeztek erasmusos diákok - én is egyikük tutorja vagyok - és nagyon szeretnek itt lenni. Szerintem az egyetemeken azért van vendégszeretet és nagy általánosságban a fiatalok körében. Ez jó:)
Örülök, hogy jól érzed magad Franciaországban:) Nagyon klassz fiatalon kint lenni valamerre, sok élmény, kaland. Én csak a nyárra voltam kint dolgozni az Egyesült Államokban, de nagyon szerettem, rengeteg pozitív energiával jöttem haza. Egy része már elfogyott, én inkáb ezt sajnálom, hogy nálunk az általános közhangulat kicsit nyomott és észrevétlenül belénk férkőzik, ha nem is akarjuk, sőt, ha tudjuk, tapasztaltuk, hogy nem mindenütt ilyen, akkor is. Ezért kell néha másfele menni.
Megjegyzés küldése