2016. március 12., szombat

Karó

Göcsörtös ágait előbb lenyeste
Fakadó rügyei maguktól száradtak
El
Társai törzsükből hajolva figyelték
Kidülledt rajtuk a könny-gyantás
Jel
Gyűrűi fogytak a gyalu alatt
Harcával igencsak magára maradt a
Törzs
Furcsálta kérgétől megfosztott alakját,
Forgácstól nehezült alatta el a
Föld
Gyökere megcsonkult relikvia
Nem fedi többé puha moha
Hasát
Égbe szökik a szikár alak
S körötte föld-mélyről  kiáltanak
A fák

Meséld el, szárkaró, milyen volt véntölgynek,
Vésett maradékod szenvtelen úrhölgynek
Tünik
Hajdani hajlatok, kételyek fájdalma
Egyetlen vonalban húzódó énben sem
Szünik



2015. április 21., kedd

A madarakról, akik

Éjjel másképp szólnak
Szétsírják hangjaik
Emlékeznek, aztán
Megindul a pitymallat mégis.
És akkor már tudod, hogy
Kezdődik valami
Egészen más, mint a
Sötétben, ahogy csak
Az ismétlődés tud:
Elölről egészen.
A homályban harsányan
Gubózik a valódi,
Most kezdik rá
Kórusban, hogy élj,
És lassan elhallgat benned
(talán) (ha benntartod)
A szökkenetnyi álom
Melyben megmentett magadtól
(ha kéretlenül is)
A mássá málló múlt.

2015. február 17., kedd

egy terembe lépek,
a deszkákon te állsz.
tartok tőle: ismersz.
a szemedbe nézek
mégis
te vagy
bennem a rég.

holnapra elmúlhat,
vagy akár már ma is.
beszélj a jövőről!
a perceket kitúrtam
a szélére, ott rúg mégis,
-kapál bennem
a vég.

mert tányér bizony,
és ki nem vigyáz,
lees'.
almára várva
állok,
s öklendezek.

te a deszkákon topogsz.
függönyöd a gyász.
lábadat emeled,
egy lépés lesz: vigyázz.

tudod: erre vágyom.

a kérdésre,
hogy mire.

csípj belém.
ugrom-e,
vagy állok a végibe?






2014. szeptember 20., szombat

A-moralitás

"Jó"
mondta a hang,
mindenkié
volt az asztal, az étkező,
volt a fa, a tüzi,
mindenkié volt:
a hang.

is volt.
Eltéptem
- szakítottam -
tépázott tollaimat
ki nevezte
jónak
lenni veszélytelen
lenni erős
lenni jó.

Vagy
voltál.

Akik kiráztak magadból,
mára megőrültek.
Akik megéltek őrültnek,
mára halottak.
Ha gondolsz rájuk,
élnek.
valahol
tényleg.

És itt vagyok
megint

volt
- de jó -
jótalan.
Egy ismeretlen mellen nem
ismerni a hátrahagyott
tüzet,
asztalt,
hangokat.
hallok ma is még:
az ismeret
lel ki,
a hideg.

2014. február 21., péntek

Most jön az, amikor
Hallani sem akarok
Egy búgócsiga zúg
Fel-le, én szűkölök
Kutyául érzem

A láncot. Melléd fekszem, szuszogsz.
Nem lehetne több a hang, csend van pedig.
Ugye nem nézel éppen a fejembe, ne sírj.
Tervezem, hogy megint

Majd én.
De közben te.
Zörög minden,
Kopog, amihez csak hozzá érsz. Bőr is.
A tenyered alatt, ne kérdezd. Piros, de nem fáj.
Búg a csiga, színeket ötvöz, forog is hozzá.

Egy kicsit menj most távolabb, mert éppen megsemmisülök benned, és annyira jó. Odébb kéne menni, közel vagy, le ne állj.

Kicsit ebben a búgásban rejlik a jövő most. Majd.
Majd keresek én egy megbízható dadust.
Lesz neki telefonja, és felveszi, ha hívom.
Villamossal jön, vagy kocsival, ha otthon van a férje.
Meglát, és mosolyog rád, de még a forgalomra gondol, jó helyen parkolt-e.
Pont mint én, és mosolyog. Talán szeret  is. Ne adj isten. Vagy adj. Keresek tényleg egyet, hogy ragaszkodhass. Hozzám, jó, kiscsiga?

Búg, és én leírom. Aztán lecsapom. Valami ketyegett mögötte. Telik.

Nem bánod, ha így maradunk még?

2013. augusztus 25., vasárnap

Nem szerelmes vers

s mégis vers-
be illő
a tudat hogy egyszer
gránitpillantásod
másfelé fordul.

nem szerelmes, de olyan
végső az érzelem
szétcsengő teljes
fogatlan mosolyod
a hangtalan nevetés,
a téttelen boldogság,
a fedetlen szép.

szerelmetlen bárgyún
tapad a tekintet
a világ ágain
kibomló Rád
s a még nedves
bimbóról izzad
anyaságom, ami
mindenkié.


Mikor nem szerelmes
a talajból párolgó
eső mikor nem
gőz?

2013. július 30., kedd

Ich heiße Merkel...



"Ich heiße Merkel": érdekesmódon ez a mondat ébresztett rá, hogy kezdek itthon lenni. Nem, semmi köze a dolognak a kancellárasszonyhoz: nem kezdek vén fejjel politizálásba, főleg nem egy olyan országban, amelynek még állampolgára sem vagyok. Ehelyett a helyi virágboltban múlattam az időt ma délután, amikor is "itthonomra" találtam.

Mióta Noam a világon van, rójuk Wieblingen utcáit, a virágboltban eddig még soha nem voltam. Nem csak Noammal, de nélküle sem. Nagy tábla hirdeti Wieblingen határában, na meg itt az utcasarkon: "Merkel Virág". Egy virágbolt, gondoltam, a sok közül.

Még be sem léptem, már nyitotta a hölgy az ajtót a babakocsi előtt, és megcsapott az az illat: az "itthon" illata.
- Még sosem voltam itt, pedig itt lakom az Exner asszony házában -  mondtam.
- De olyan régen még nem lakik itt, ugye?
- Három és fél éve.
- Na kifelé!

Így kezdődött a beszélgetésünk, amellyel Wieblingen, de legalábbis egy kis szelete három év itt-élés és három hónap sétáltatás után: befogadott magába. Újdonsült virágkötész-ismerősöm, egy hosszú ősz hajú, nevető szemű nőszemély, olyan szeretettel beszélt hozzám, mintha látott volna pelenkában szaladgálni a Mannheimer utcán. Nem látott: a fiamat fogja. És amikor a beszélgetés végén megkérdeztem, hogy hívják, azt mondta: Merkel. Micsoda hülye kérdés! Hiszen a Merkel virágboltban vagyok. Csak éppen volt szocialista, és perverz sebességgel kapitalista országgá alakult kishazámban ez egyáltalán nem olyan egyértelmű. Itt? A kedvenc papírboltom a Knoblauch (fokhagyma)... gondolkodtam, hogy és miért nevez az ember egy boltot fokhagymának: hát az büdös! Mint megtudtam, több mint 150 éve a Knoblauch-család vezeti. És igen: a hölgy, aki a Merkel Virágboltban ajtót nyit, ki is lehetne más, mint Merkel asszony?!... Egy olyan világot fedeztem fel, ami után a 19. századi és századfordulós magyar regényeket olvasván áhítozott az ember. Számomra furcsa nosztalgiával vegyül ez a valahova tartozás, holott itt Jelen.

Szép, hogy a kisfiam útlevelében az áll: lakóhelye Stadtteil Wieblingen. Bár megmaradna a világ ilyen stabilnak, amilyennek ebben a városrészben mutatkozik!