film.szakadás

láttalak (a képaláírásból következtetve) vonásaid félve felismerni véltem, az orr nemes vonalát, az ajkak asszimetriáját, hanyag tartásod: a vállakat bármely adott pillanatban mindig mintha kicsit megvonnád... fejedet oldalra biccented, a kamera hadd döljön: te vagy... s ahogy a film indul, elakad bennem minden, mert már majdnem itt vagy elöttem (a szakálltól igyekszem elvonatkoztatni) már szinte felismerhetö vagy (bár nem az ismeröst kerestem) amikor hirtelen s végzetesen szóra nyílik a szád: a szavak a régi tömör gubóból bontakoznak, vissza kell pörgetni, hogy értsem, de a hang s -hordozás idegen... és most lassan, de megállíthatatlan csuklik bennem össze (rozzan) egy valónak hitt múlt: átirat vagy csak agykérgem pergamenfodrain? léteztünk valaha? meghaltunk azóta százszor. talán magadat írtad át, talán én voltam s a tér-idö görbe, talán felnöttél, ahogy mellettem nem tudtál volna... de mi vagyok én, ha te nem az vagy, aki gerincvelömben feszíti újra évtizedek óta tétova axonjaim? megmaradtam-e fixált ezüstbromidködnek, kristálynyomatnak, mely lankadatlan új lapokra lel, vagy forog-e velem is a film tovább? ha látnálak, felismernélek alighanem, rettegnék mégis, mint operatör a látomástól. felvenni nem lehet. filmszakadás.