Ma is, tegnap is hosszan álmodtam. Az álmok tárgya szigorúan magánjellegű és mindkettő legmélyebb érzelmi életemet érinti. Persze nem kevésbé privát ami itt következik, mindenesetre nem szigorú értelemben vett tabu. Ahhoz pedig már hozzászoktam, hogy – mint egy tiszta asztalra – gondolkodás nélkül ide-gondolkodjak.
Álmodtam, tegnap borzasztó rémálom, ma pedig a legszebb álom, ami csak lehet: ébren-is-álmom. Tulajdonképpen ebben közösek: tegnapi is, mai is az ébren-engem hordozza magában, egyetlen törés nélkül, tökéletes tisztán. Mindkettőben sokat beszélek, elmondom magam, elmondom őt, elmondom magunk (a viszonyt, ami a Másikhoz fűz), elmondom a Másiknak, aki ért, és/ mert szeret. Az álom eseményeihez kötődő, a belőlük fakadó érzelmeket közben megélem, ahogy azt álmokban szokás. Vagyis fáj tegnap, és boldogsággal tölt el ma.
Ami megdöbbent – és megdöbbent, mert most hajnali négy óra van, de itt ülök a géppel, és beszélnem kell róla – az az álombeli gondolatok tisztasága, logikája. Pontokba szedve, leírhatóan érvelek. Érveimmel így ébren is egyetértek. Pontjaim erős időtudatot mutatnak, teendőket vázolnak, egyik a másikból logikusan következik. Hangsúlyozom, hogy a lehető legbelsőbb, legelemibb vágyaimról van szó, már ami a témát illeti.
És ugyanakkor itt van ez a formai tisztaság, melyre első lépésben büszke vagyok (ha lehet ilyet mondani, bár eleve furcsa, hogy – sarkítva – az ember az álmaival „hencegni” tudjon). Másodikként viszont felötlik bennnem, hogy honnan buknak fel ezek az érvek, milyen öntudat, amely ennyire tisztában van magával, milyen érvek (magamba-súlykoltak?), és főleg – mert ettől félelmetes – milyen lény, aki még álmában is így távol van magától.
Mert felébredtem tegnap, és felébredtem ma, és semmi. Szokás sírni. Mindkettőn lehetne. A tegnapin mert nyomasztó, a main mert felébredtem belőle, és...
De semmi. Mi van már? Elaludtam a fájdalmam: nem érzem. Bizsereg.
Persze nem lenne túl ésszerű itt sírni (ezek az én szavaim?)... végtére is kinek?
Honnan a józanság, újdonsült logikám? Egy blog, egy távolra-szakadt élet, melyben – jobb híján – fogalmazok: magamtól távolít? Megszilárdít? Meg-más-íthatatlanít? Kétségek, fájdalom nélkül. A fájdalom bizsergése.
A mai álommal kapcsolatban még egy lehetőség felmerül. Lehető-ség. Hozzáteszem, hogy benne történtek valószínűségi kvóciense (utólag észreveszem: már megint, itt is matematizálok) gyakorlatilag nulla. Felébredve mégsem fáj, hogy nem valós. Mert egy ideje a lehető-ség egészen más értelmet, más hangsúlyokat kap.
Erre félig-meddig rákényszerültem (egyfajta túlélési módszer), no meg persze előtanulmányaim (felszíniek és víz-alattiak) is ebbe az irányba tereltek: Minden, ami elvi síkon lehet, az lehet (ilyen nyelv... a lehet-ből, a lesz-ből is eltűnt a létige gyökere, közelebb van a lehelethez...). Tehát a szakadék megtörtént és elgondolt között nem olyan éles, mint korábban, mert az elgondolt sincs kevésbé birtokomban, és a megtörtént sem inkább enyém.
Ezért aztán, halleluja: az álom folytatható...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése