Nyári szünet utolsó napjai

Hogyan is számoljak be az elmúlt pár nap csendjéről? Elhatároztam, hogy mivel annyi időm már nincs, hogy elutazzak (két napra ugyan hova érdemes?... persze mostantól csupa két napom lesz...), ezért itt kelek útra. Dolgozni (írni, olvasni) kezdtem, így napjaim a következő témák bűvkörében teltek: túlfogyasztás, ínység, erőforráshiány (Hawken), ajándék, eladásra termelt művészet (Monkeys don’t buy Monkeys don’t sell Why – Do we?), nyelv, hatalmi-politikai diskurzusok (Žižek, Üdvözöljük a valóság sivatagában), egyéni és közösségi felelősségvállalás, mi a francért nincs internet még mindig a szobámban, miért tart egy csekk-könyv kiállítása egy hétig, újabb jövevények a szobámban padlásürítés (lomtalanítás) okán, maradék szűk terek benépesítése, meddig tart, min múlik (attitűd) a kellemes egyedüllét (nem a másik hiánya, hanem önmagunk jelenléte).
Aztán mikor már nem tart, akkor irány a Modern Művészetek Múzeuma, ahol most októberig kortárs biennálé sokkol (itt most azok, akik a közeljövőben jönnének, ha van ilyen, ne olvassanak tovább, mert azokat elviszem... diákoknak amúgy is ingyen van). Az első szinten egy argentín művész vietkongról szóló... filmjét (?) tökéletesen sötét teremben, hatalmas dunyhákon fetrengve nézzük (kicsit azért habozok, mielőtt elheverek, mert tulajdonképpen akkor most a dunyha is kiállítási tárgy, ráadásul emelvényen), a filmben lelassított, eltorzított hang egy gyerekekről szóló történetet mesél, magában az elbeszélésben nincs brutalitás, a képek ártatlanok, az egész mégis a legsötétebb jungi asszociációkat hívja elő. Kép és történet csak foszlányokban egyezik: rémálom, erőszak nélkül.
A második emeleten üres termekben ténfergünk, fejünkön füllhallgató, minden teremben más sláger szól, tematikusan a megvilágításhoz illeszkedve. Az egyik hátsó terembe immár fülhallgató nélkül lépek be, az egyik távoli sarokban paravánt alkotó kormosüveg és neoncsövek, közelebb megyek, mögöttem léptek, a teremőr srác egyszer csak vad vetkőzésbe kezd. Test. (Még jó, hogy idejekorán megtanítják, hogy a kiállítási tárgyakhoz nyúlni nem szabad ) Mikor a tangánál tart, úgy döntök, odébb állok, ekkor besusogja kreálójának nevét.
A harmadikon – miközben még mindig minden teremőrt sőt a látogatókat is gyanakodva figyeli az ember: a világkép elég radikális, bár rövidtávú megváltozása – Houallebecq installáció, nem hazudtolja meg az író kevéssé olvasóbarát világát: szarvast tépő farkas, csecsemőt tépő medve, mintha egy természettudományi múzeum vitrinjében szabadult volna el a pokol.
Szellőztetés az Aranyfej Parkban, levélgyűjtés, újabb jövevények a szobámban: az egyedüllét testet ölt, az együllét nyelvét ölti.