Arcél

A nagy kísérletezésben régen játszottam profilokkal.


Tegnap vendégem volt (Ágiékon kívül az első ember, aki vette a fáradságot, hogy az üveghegyen is túl meglátogasson, mondjuk ő nem több száz kilométert tett meg érte, csak hármat-négyet...). Nekem vendégem volt, ami önmagában boldogság (mert annyira hiányoznak a régi nagy vendéglátások!!!... a tér nem-magamnak-rendezése, az idő nem-magamra-szánása), szóval nekem vendégem, a gitáromnak pedig alighanem élete leggyőzedelmesebb napja... Mert itt van ez a matektanár, aki nagyon keveset beszél, inkább fogja a gitárt, és játszik mondjuk 2-3 órányi dzsesszt. Ja, és hoz csokitortát :), amit ő csinált, és kenyeret, amit ő sütött (kovásszal, kézzel). Mellesleg meg dzsudoka.

Na és ott van Mohamed, a szembeszomszéd, aki szakját illetően jogász, de leginkább rapper. Guineai származású egyébként: egy rapper feka. Autentikus, és ennek örülünk. Néha bekopog, nem mintha mondani akarna valamit, csak mert éppen rájött, hogy egyedül van. Aszongya ma nekem a folyosón, hogy "j'ai shoppé un bouquin", vagyis hogy szerzett egy könyvet (de rapperül). A címe La passion du risque (A kockázat szenvedélye). Mutatja, érdekesnek tűnik, lapozgatom. Nézzük együtt a tartalomjegyzéket, mondja, hogy cool-nak tűnik. Mondom, hogy ja, cool-nak. Mígnem elérkezünk a kényes fejezetcímhez: "a halál kockázata". Aszongya ÚÚÚÚLÁÁÁ. Így. Aszongya leginkább csak az első két fejezet érdekli. Úláááá. A halálig már nem akar eljutni. A vicc, hogy komolyan(nem-)gondolja. Jókat nevetünk együtt, nem tudom, ő min. Megkedveltem.

Arcok, profilok, hogy ne csak mindig tárgyak meg gondolatok...