GJ pakkot kapott

Rövid példabeszéd a csipkelekvár-szaporításról, melyben fény derül egyebek között az élet értelmére

Gulyás Judit pakkot kapott. Magyar cipősdobozba szorult, majd messzeföldön kiszabadult, sűrített és ezért nyitás után nagyra táguló, fokhagymaszagú és paprikaszagú és mézeskalácsszagú és családszagú szeretet-dózist. Amikor lassan nekilátott, hogy apróra felfedje a doboz titkait, nem értette, miért talál két csipkelekvárt a küldemények között (vagyis a titokfelfedés újabb titkokat termelt ebben a titokzatos mechanizmusban). Egészen addig, míg családtagjainak burjánzó sorai között el nem jutott a lekvár-szaporítás rejtélyének sógornői nyitjához: „Be kell vallanunk, a csipkelekvárt mi csempésztük a dobozba: hecsedli nélkül mégsem élet az élet!” Lekvártól mancsos szájaszélét nyalva hősünk ennél a sornál elmosolyodott, mert a szellem, a sűrített, szíve táján kotorászva hirtelen nagyra tágult.
De ez tulajdonképpen még csak a kezdete egy igen tanulságos történetnek, amelynek valódi főhőse nem GJ, hanem a második csipkelekvár (persze nem tudni, melyik első, melyik második) édessége.
Mert akik a pakkot hozták (nekem, aki itt nem is főhős vagyok már, csak szerény narrátora telített napjaimnak), maguk is szívek körül kotorászó, szárnyas kis küldöncök, akik tüdőmmel együtt a város határait is kitágították (mennyi mindent megláttam, aminek a létezéséről sem tudtam eddig!), átszínezve az őszt, átsusogva magyar szóval a levegőt. Sűrű jelenlétünk kilenc négyzetméteremen – most hogy elmentek – lecsapódott a lehűlt falakra.
És nem elég a falon csorgó csend, ami itt maradt utánatok, tényleg sok szemetet hagytatok. Itt van rögtön az a virágföld-halom benne a még tekergőző vegetációval, na meg az a rengeteg bűzölgő tejtermék és erjedt szőlőlé, arról nem is beszélve, hogy itt maradt egy csomó színes rojt a rongyosra használt napok széleiről, na és a feszítő érzés a tagjaimban, hogy mennék, utaznék még, mert né: mennyi mindent lát az ember, ha néz.
És a második csipkelekvár édessége a számban most egy ideig biztos itt marad, mert ez a hosszú hétvége a mindig többet adásról szólt. Sally hív fel, akit megkértem, hogy adjon szállást egy éjszakára egyikőnknek (mégiscsak kevés a kilenc négyzetméter négy embernek), felhív, hogy megköszönje, hogy megismerhette a barátaimat. Mert hogy virágeső és napfény a biciklisuhanásban kipirult arcotokon, és még ha ki is merítettük magunkat, a fáradt mosoly, a szótlanság olyan édesen kongott-bongott itt este a leoltott villany fényében – szuszogás a szobámban!: nem is tudtam, hogy izgatottá tesz, vagy megnyugtat, csak hallgattam órákig, hogy mi ez a furcsa mozgás, ez az életekkel, ajándékokkal megtelt tér, az egy-kicsit-mindig-több, egy-kicsit-mindig-sűrűbb pazarlása, a szemét, ami vég nélkül újra felhasználható.
A falakon meg – ha jobban megnézem – azóta is a csipkelekvár csordogál.