Mester és Gyakorlat

Mint ahogy azt többen tudjátok, éppen abban mesterkedem, hogy gyakorlatot szerezzek. Írtam már jópár emailt, eddig nem történt semmi különösebb előrelépés, és éppen kezdtem elkeseredni, meg kétségbeesni, meg bedobni a törülközőt (nahát, ez olyan szleng, ami - azt hiszem - kikopott).
Ma viszont visszahívtak (az elkeseredéshez vezető útról legalábbis mindenképpen).
Órán vagyok, hát nem veszem fel. Próbálom az illető Monsieur Boisgard-t újrahívni óra után, hosszú hadakozás a recepciós hölggyel, hogy igen, tényleg azt kérte, hogy hívjam vissza, és még akkor is azt kérte, ha nem ő a felelős gyakornokügyben. Végül kapcsolna, várok, míg szól valami borzasztó zengedező szimfonikus pittyegés, Monsieur Boisgard nincs bent az irodában.

Monsieur Boisgard-nak már a hangpostán mosolygós hangja volt. Ezért aztán vettem a bátorságot, hogy kissé viccelődve írjam meg az emailt a három próbáról (recepciós hölgy, digitalizált szimfónia, és a dicsőség kapujában a hír, hogy mégsincs bent).

Ezek után újra visszahívott. Monsieur Boisgard elsősorban azért hívott vissza, hogy elmondja, szinte semmi esély nincs rá, hogy kapjak a Nantes-i Tudománytörténeti Múzeumban gyakornoki helyet, viszont nagyon szívesen lát akármikor, hogy végigvezessen, és van ismerettsége a lyoni gallorómai múzeumban, és erre induljak, meg arra, és fantasztikus, hogy milyen irodalmi franciát használok, és hogy a humorral azért csak óvatosan, és így tovább: atyai és mosolygós és nagylelkű és fesztelen természetességgel. És most repes a szívem, mert valaki törődik velem, akinek semmi de semmi érdeke nem fűződik hozzá, éppen akkor, amikor már nagyon el-törődtem.

Úgyhogy új elánnal a gyakorlatszerzés mesterségébe... Monsieur Boisgard-nak hála kicsit megpihentem: egy telefonhívás erejéig végre nem én voltam saját mesterem...