Amikor Thomas Bouchard-t először megláttam az osztályban, nem kerekedett különösebben nagy kedvem, hogy beszélgessek vele (persze általános kíváncsiságom felkeltette, de hogy is mondjam: ezt a mindenkinek szóló általánost nem haladta meg az érdeklődés). Ha létezne még a „jelentéktelen alak” kategória a fejemben, akkor alighanem ebbe illesztettem volna kezdetnek: órán alig szólalt meg, maga elé nézett, kicsit mogorván, és nem tűnt túl érzékenynek a körülötte zajló eseményekre.
A gólyahétvégén beszéltem vele először igazán, ekkor kiderült, hogy búvároktató, többek között merült már csendes-óceáni szigeteken, basszusgitározik, és van egy barátnője, akiről úgy mesél, ahogy az ilyesmit szeretem hallani. Kiderült az is, hogy mihelyst Valakihez beszél, nem fukarkodik a szavakkal, és néha – a történet súlypontjait jelölendő – még a szemedbe is néz. És mostanra tudom: professzionális mesemondó.
Eve nyolc éve a kedvese. Gimnáziumi szerelem, aztán jogra is együtt jártak, beutazták a fél világot, és mikor Thomas-val kiülünk ebédszünetben a Rhône partra, akkor egyrészt az Eve által készített ilyen-olyan finomságokat osztja meg velem, másrészt – és ettől igazán szépek a vízből csak fejüket kinyújtogató kormoránok – kirándulásaik és kalandjaik ezerszálú történeteit, könyvélményeit, találkozásait. Úgy kezdi, mintha ott se lennél, "alors y a mon copain Geordi", csak úgy hirtelen, csak úgy maga elé, egy akármilyen történetet, de aztán kiderül, hogy valamiért mégiscsak neked szólt.
Eve-nek kevés igazán közeli barátja van, mert kellőképpen különleges ahhoz, hogy életének sok rétegét a maga teljességében egy emberrel meg tudja osztani: vagyis nem talált még olyan lányt, akivel egy csótányos kempingbe is elmehetne meg egy hangversenyterembe is, akivel egyszerre cserélhetne recepteket, könyveket és szabásmintákat... talán nem is keresett igazán.
Thomas és Eve azelőtt (előttünk) nem jártak el gyakran otthonról. A lakásuk igazi fészek, olyan, ahol minden tárgy beszél. És minden tárgyról beszélnek, én pedig olyan szívesen hallgatom!
Thomas-val a barátságunk azzal a pillanattal kezdődött, amikor egy szünetben elmondta, hogy hogyan gondolják újra végig, hogy kik is egymásnak. Úgy tudja mondani, mintha éppen power point előadást tartana a kormoránok vadászási szokásairól, tudniillik hogy csak a fejük lóg ki a vízfelszín felé, tökéletesen szerkesztett mondatait (maga elé, közben nagyon is neked), valami gyermekien nyílt őszinteséggel illeszti eggyé. Aznap, barátságunk kezdetén, könnybe lábadt a szemem, és láttam, hogy ettől neki is majdnem. Talán akkor érezte meg újra, milyen kincse van. És azóta mesél. Mesélnek. Mégpedig ugyanazzal a mosollyal az arcukon, legyen szó balesetről, rákról, manipuláló és rosszindulatú apákról, akármiről. Valami nyugalom, valami nap mint nap újraélt csoda: két kézzel elvétele az életnek.
Nem sokat tudnak az én történetemről, de valahogy megérezhették, hogy értem őket. Azt hiszem, nekik is fontos, hogy elmondják (talán ezzel kicsit hozzájárulok mindennapos újraértő munkájukhoz), nekem nagyon fontos, hogy nézhetem ezt a két fekete fejet a sötét vízen, ezt a két szerény kikémlelőt, akik körül lágyan fodrozódik az anyag.
1 megjegyzés:
ez valami nagyon szép...
Megjegyzés küldése