történetmondás 2

most először úgy kezdek írni, hogy nem érzem az ujjaim végét. tudok-e így is gondolkodni?
távolabbra ült kicsit megint az érzékelés, alig látszik ide: csak sarka egy kiforgatott, roskadó zsáknak, mely egyre nehezebb, ahogy a súlyok peregnek az égnek.

leül, és azt mondja, beszéljek, hát mondom. a szemembe néz, most én nem tudok az övébe. ilyen, amikor kiformázzuk magunk, tekintetlen.
„el”mondom, ő kérdezi, így van-e jól. hogy mindentől elvonatkoztatva (fájdalom, már megélt, már túlélt idő) a kimenetelt tekintve végül akkor így van-e jól. válaszolnék. inkább kérdezek. érzek a torkában egy szúrós bekezdést. ma délután felhívott, hogy akkor átjönne este, világos volt, hogy nem a pohár sörért, amiben a "birtokolni" ige kötőmódjára fogadtunk. van-e e a végén? féltem, hogy szerelmes, csak mert sosem lehet tudni, bár éreztem volna, ha az.
„nem” akarta elmondani. másfél éve húzódik, még senkinek nem beszélt róla. nem akarta, hogy sírjak. én nem akartam, hogy csak sírjak. bölcs akartam lenni, nem elkerülhetetlenül suta tanácsokon gondolkodni, hanem a jó kérdéseket tudni feltenni. de éreztem, ahogy a szokásos empátiával lassan velezuhanok. velük.
aztán el akartam mondani, mekkora ajándék. hogy lehet megfogalmazni? ajándék, hogy fáj neked? ajándék, hogy fáj nekem? de mert nem egymás kopottra nyúzott, ezerszer tisztára és egyre gyűröttebbre dörgölt történetét osztjuk meg, hanem magát a megosztást.
ami itt maradt velem, az egyfelől a kierőlködött, lassú mondatok nedves-nehéz súlya, másrészt valami halvány büszkeség: mit érezhetett bennem, hogy ide merte adni a fájdalmát? akarta, hogy elsüllyedjek, tudta, hogy az alján fellököm magam.
azt mondja, nem elég szeretni. úgy tettem, mint aki nem érti, vagy talán nem is emlékeztem, hogy ezt már egyszer értettem. tompa puffanással érkezett a földre minden hajlékonynak ígérkező mondata. nem elég szeretni, hiába minden szimmetria minden odafordulás minden bennelakozás minden fel(é)lélegzés: erősebb áramok dolgoznak, csapnak sziklának vagy engednek – mintha csak előzékenységből – a didergő meder felé.
és erősebbek a történetnél is a lassú de feltartóztathatatlan pillanatok, melyekben egyszer majd tudni fogjuk, hogy mit is meséltünk el. de a jövő valójában ritka, és.
nem minden új nap kezdődik.
de a világosság valójában ritka, és.
nem minden megértés történet.