Tértivevény

A távolság alapfogalom: ide jutott minden egyes alkalommal vissza. Azonban többnyire rosszul értelmezzük. A távolság – székéből felállva az asztalra tenyerelt – a test két pontja között az évek során lassan megereszkedő fenék. Egy hölgy alatt a negyedik sorban alig hallhatóan megnyekkent a szék. Nem értelmezte a felháborodás jelének: régi épület, háború utánról maradt mozivászonra vetülnek benne a díszterem árnyai, kezdetben némi mozgolódás rajzolódik a szürkésfehér felszínre, aztán csak az egyre nyúló árnyak. A távolság tehát az első és az utolsó lap között – ezt már csak gondolta, ahogy a szokásos elégedetlenséggel távozni készült a kultúrházból, ahol megint elfelejtette elmondani a lényeget – a távolság az utolsó lap előtt – mert az utolsó lapon ő jelent meg, az elsőn pedig elhagyott szerelme egy versben arról vallott, hogy a földön teríti ki avarszagú valaha-volt életüket – az első lap után tehát: a távolság, egészen az utolsóig.
Megfordult. Szép volt az utca, csak a kultúr ne éktelenkedett volna ott a végén: miért nem előbb jutott eszébe, minden mindig akkor áll össze, amikor az üres mozivászonnal a háta mögött utolsó korty vizét issza ki a palackból (a poharat nem használja, és soha nem hagy vizet az üvegben), de mégiscsak eszement egy ötlet – és erről is beszélni kellett volna –, hogy valaki egy mozivásznat relikviaként őrizgessen, üres darab anyag, melynek egyetlen értéke a bal sarokban éktelenkedő lyuk, az 56-os hasíték, melyet állítólag több orosz katona szeme láttára egy asszony nyelvi korlátok miatt színházi értékkel nem, vagy csak alig bíró, holott igenis drámainak szánt jelenet tetőpontján hasított késével a vászonba.
Nem szereti a kultúrt, nem tudja szeretni. Ha létezne távolság – gondolta –, inkább arra a kínai barátjára hasonlítana, akitől már mintegy két hete nem meri megkérdezni, hogy meghalt-e a földrengésben ő vagy egy családtagja (egyáltalán: hol kell egy ilyen kérdést elkezdeni?): az utca tele halottal, ez az utca meg milyen kihalt… Mégis: ha volna távolság, erre az utcára hasonlítana, inkább az ürességre, inkább mindarra, ami majd elkövetkezik. Például majd levelet kap attól a szerelmétől, az elhagyottól, aki az avarszagtól émelyegve borítékokba kezdi zárni az összes folytatható epizódot. Azt írja: igaz, hogy a borítékolás nem túl elegáns, de hogy ő meg eljött, egy szó nélkül jött el onnan, ahol az avar füstölög, és erre meg ő azt gondolja, milyen igaz, hiszen a távolság, melyet mindenki jótékonynak gondolt (vagy az idő volt?), végül talán mégsem a legjobb megoldás, abban az értelemben, hogy most, amikor visszanéz az utca végére, tériszonyhoz hasonló émelygés kapja el, tudniillik hogy az nem lehet, hogy még mindig ott van mindaz, amit egy 56-os asszony orosz vagy milyen késével a mozivászonba vésett, az a kínai írásjelre emlékeztető furcsa hasíték, mely az összes filmre azóta úgymond rányomja a bélyegét, és még az üres kultúrban is ott van, pedig senki nem nézi, de csak a maga kedvéért marad ugyanaz a forma több mint ötven éve ugyanabban a vászonban, és még ha ő el is jött, és még ha a folyóirat köztes lapjainak olvasása közben meg is feledkezik arról, hogy a távolság eredendően testünk két pontja között eltelő érzékelt finomidő (kezdeném itt a szemhéj lecsukódásával, ahogy a sarkában kipréselődik, majd lefolyik, majd lepereg), tehát még ha ő el is jött, az Egész ott – még ha ő már nem is emlékszik, hogyan – ugyanúgy zajlik tovább.
A távolságot mint üveggolyót pedig egyébként csak egy kép, mert a távolság valójában torpedó már süllyedő hajónk alatt, tökéletesen felesleges valami: alapfogalom.