- Mikor odabújik, a lábamat átölelni, mert a derekamat nem éri fel
- Mikor a szendvicsemet bámulva odajön, és azt mondja, megette az uzsonnáját, de még mindig éhes
- Mikor mégiscsak ki akar menni pisilni, mert nem bírja, holott csak negyed óra van már hátra
- Mikor húsz perccel a nap vége előtt fáradtan a padra dől
- Mikor a szemembe néz, és szó nélkül sírni kezd
Akkor érzem, hogy jó volna a tanítónői méltóság, a franciás távolság, a szenvtelen magabiztosság, ami nincs, mert anyjuk vagyok, mert önzőn előtérbe helyezem a saját ösztöneim az ő tanulásuk hatékonyságával szemben... Meg persze a narcisztikus öröm, hogy igen, bár nem vagyok a helyzet magaslatán, azért mégiscsak szeretnek... Na persze csak cserébe...
Hát mondhatom, mindez nem túl "professzionális"...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése