Lebegő asztaloknál

Budapesten vagyok a főnökömmel, aki egy eddig általam ismeretlen helyre visz vacsorázni. Budapesti gangos, igazi régi belső udvar, benne egy étteremmel. Az asztalok a levegőben, három dimenzióban elszórva: lebegnek... minden asztalnál két szék, a székeken egy-egy szerelmespár. Első gondolatom, hogy a bátyáméknak lefoglalok rögtön egy asztalt: hátha a két babát rá tudják bízni valakire, és végre egy estét kettesben töltenek. Aztán fellebegek az asztalokhoz, és akkor látom, hogy a nagyapám - meztelenül - indiai, pihenő guggolásban szemléli az eseményeket. Nagy hasa van, és rozsdára égett bőre, mint fénykorában. Ő a tulajdonos, ezt rögtön látom, és odamegyek hozzá, felülről látom, ahogy ott guggol egy ilyen lebegő szigeten, és mondom neki: milyen jó, hogy végül ide jött, és nem meghalni. Szemmel láthatóan boldog az éttermével, én vagyok csak boldogabb, hogy látom.

Ezt álmodtam... Szép volt. Felébredtem, és megpróbáltam nem sírni. Belém is ragadt az összes könny teljes nedves súlyával egész napra, egészen addig, míg haza nem jöttem a Vállakra pergetni őket. De jól esett!