vissza-csavargás

Sajnos már itthonról, tompult emlékezettel és vágyakkal próbálom összeszedni, mi is történt. Jártam "otthon". Barát-családom, a táj, az illat, a város: léteznek. (Nem gondoltam, vagyis inkább: nem éreztem.) Változnak, élednek, fortyognak, hemzsegnek: nélkülem. Felváltva habzsoltam a hazatérés örömét (de hiszen itt van minden, és az enyém még mindig), és ismertem meg, fel valami nagyon tompa, nem fájó, nem lüktető, egyszerűen "lyuk" hiányérzetet. Hogy minden csak rövid, és minden csak részleges, és utána minden úgy megy tovább, ahogy eddig, és ez még csak nem is "rossz" vagy elviselhetetlen, egész egyszerűen csak érthetetlen.

Mennyit változtam! A lenti nyitottság, nagylelkű spontanitás, adakozás az adakozásért, a sharing, a partager, az osztozás (amiről már írtam korábban, hogy nem oszt, hanem szoroz), ami azóta valahogy nincs (mert én vagyok, mi, a hangyaélet)... Megtalálnám-e újra, ha "lent" lennék, a nyitott ablakok, teraszok, terek, egészalakos tükrök, teljes falat befedő, kitáró kirakatok országában? Megtalálnám-e azt a bizalmat, amitől elmúlik a gyanakvás, és felszabadulnak az (alkotó)vágyak? Kinek kell a tárgy? Kinek kellenek a falak? (Ezek valódi kérdések: kinek?) Ott, lent az igények szerények, a bőrök sötétek, a szemek ráncosak a naptól, a mosolytól, az utcák zajosak a hőtől.

Ezt láttam én. John más országban járt, egy olyan országban, ahol a turistákat kizsákmányolják, ahol a kresztáblákat megspórolják, jobbról előznek, és eszelősen drágán adják a halat (már Portugáliához képest). Azért persze ő is majdnem megnézett egy place du palais-i eladó házat az ingatlanügynökkel, és a sharing őt is emlékeztette, kellemesen, melegebb égtájakra.

A melegség persze biztosan kulcs: a klíma. Be lehet rekedni falak közé könnyen egy esős országban, de nem muszáj. És a hangsúly ezen van - számomra -: a kompromisszumokon. Hogy az országba kell-e belenyugodni, a szokásaiba, vagy a magunk és a tér energiái között kell-e középutat találni. Kimenni. Esőbe szagolni. Hagyni - csak azért is - teret a váratlannak. Túl gyakran takarózunk a munka terhével, az időjárással, a szociális kódokkal, a zárt terekkel és mások zárt elméivel. A nyitás mi vagyunk. A nyitás mi lehetünk.

Legyen tétje a mindennapoknak! Legyenek célok, és legyenek olyan idők, amelyek a célok kiforrására alkalmasak: "üresek". Legyen fontos a másik, legyen fontos a tér, melyben élek (a nagy tér, nem a lakás, és még csak nem is a kert)! Legyen fontos a másik! Én ne legyek fontos, vagyis ne a kényelmem legyen a fontos, hanem a tartalmam. Milyen könnyű ezt azokkal az emberekkel! Ők az én hiányom. Vagyis ők azok, akik a hiányomat eltüntetik a jelenlétükkel. Ők azok, akik azt, ami bennem erő, a puszta létezésükkel felszínre hozzák. Mert élnek. Mert szeretnek élni.

(képek folyt köv)