Talán kell az, hogy ne magyarul dolgozzak, vagy kell a jó regény a kezemben (Houellebecq), de megint itt állok a lap szélén, és készülök: nem valamiről írni, hanem valahogyan.

Az úgy kezdődött, hogy csípeim ficamítva egy képernyő fénye tölté be szememet naphosszat. Csípeim szakadatlan ferdítve, asszimetriába hajlítva a villamoson szakadt rám a fény, abban a formájában, ahogy mindig is ismertük. Nagyon új volt. A könyvből felnézve a felhőnek hirtelen jelentése lett: képernyőn túli fényével beleégette magát tekintetembe. Egy felhő, teljesen fehéren, lapnál is fehérebben. Word háttérnél is. Akkor éreztem úgy, hogy újra írni fogok.