sors dönt, egy-ség hal

Megint a hiányról írnék, mert ott vagyunk, ahol egyszer már voltunk, hogy az hiányzik, ami itt van. Egy-ségem bomlik, márciustól lesz otthon valaki, mikor hazamegyek, valaki, akit még nem is ismerek, és nézni fog, mikor felkelek az asztaltól teát főzni, még azt se tudom, milyen tekintettel. Meg fogom szeretni, kicsit már meg is szerettem. De annyira hiányzik máris a szobám, ez az egyedi tervezésű, (havonta) többször átrendezett, ihletett, meghitt magáncella, holott még két hónapig itt vagyok benne.
Márciustól erősebben tűz majd a nap (nálatok is persze...), és a tenger vonzásában, az Alpok vonzásában váltom meg a világot, rendszerezetten, mert ez volt édesanyám kérése: tanuljak meg befejezni dolgokat, hát most tessék, belehelyezkedem a projekt-logikába, és véghez viszem. Feladatom, hogy európai hálót alakítsak ki kulturális és természeti kincseket óvó-védő-fejlesztő-életrekeltő térségek között, és erre még pénzt is harácsoljak. Szép és nemes feladat, kellő önállóságot és a lehetőségekhez képest legnagyobb segítséget kapok majd főnökömtől, Christiane-tól, aki olyan gyorsan beszél, hogy egészen biztos jópár dologról lemaradtam ma is, lelkes ötvenes, asztrofizikus végzettségével 25 éve igazgatja a Fény Alpoka Egyesületet, mely a helyi kulturális örökség védelmére kel, nagy erőkkel és messzire nyúló tapasztalattal (1953 óta)...
Hatalmas előnyöm (tapasztalatlanságom kompenzálandó) megint: magyarságom. Christiane-t vonza Magyarország, gondolta, így majd megnézi. Olyan nő, aki ha kíváncsi valamire, azt látni fogja. Jó ember, őszinte ember.
Tehát márciustól vidékre költözöm, önkéntes száműzetés 24 évnyi városi élet után most ne legyen mozi, ne legyen uszoda, ne legyen szmog, ne legyen zaj. Lássuk, mit tudunk így kihozni. Hermész előre örül csatangolásainknak.
Vele nyerem majd vissza elvesztett magányom. De milyen lesz tényleg, hogy valaki van otthon, mikor hazamegyek piciny garzonunkba? Főzök-e majd neki, lesz-e kedvem jó reggelt mondani, zenét hallgatunk-e együtt, és milyet, meg tudok-e állni fejen, ha ott szuszog, és bármikor odafordulhat, mérges lesz-e, ha elhívom teára Jean-Jacques-ot, a helyi péket, építünk-e vécépapírgurigából válaszfalat a két térfél közé, hazamegy-e néha hétvégére, hogy végre nyugtom legyen?
Lyon meg ravasz... soha nem gondoltam, hogy hiányozni fog, de furcsa belegondolni, hogy soha többet nem fogok itt élni. Nem egy nagy ász, de azért mégiscsak hozzámtevődött ő is. Meg vele Boris, Sally, JB (aki szintén elmegy márciustól), és még hányan! Kik lesznek Forcalquier vasmacskái?
De még itt vagyok, de még itt kell lennem... Holnap vizsgázom is angolból: leendő munkanyelvem.

Oda vagyok, de még vissza kell lennem.