BARKÓBA, Forcalquier

- vagy másképp teszem fel a kérdést -

Mit hagyok majd itt, mikor elmegyek ? (eddig mindenhol hagytam valamit, állótükröt falnak támasztva, vergődő slagot, szűkölő árnyékot pihenő állaton)
Most mintha elrebbennék csak, mikor senki nem néz ide. Senki nem néz, rebbenhetsz. Nincs mit nézniük. Nincs mivel. Nincs mit. Nincs mivel. Nem tudom, meddig látnak el, ismeretlen állatfajta ismeretlen tűréshatárral. Ellát idáig ? Igen, nem, talán.
Én vagyok az, akit nem érdemes megszólítani. Én vagyok az, aki nem válaszol, hiába szólongatják. Alszik. Gondol egy tárgyra, élőlényre. Igen. Én vagyok. Nem. Fogalom egyre közelebbről.
Van egy hon-lap, ahol otthon lehetsz. Húsz kérdésből kitalálja, mire gondoltál. Akármit. Minél többen álmélkodunk, annál hamarabb találja ki. Figyelnek rá, amíg kérdez. Csak kérdezni tud.
Itt van egy hon-lap, itthon vagyok, és itt vagyok otthon is. Húsz hónapja mellébeszélek, tíz. Kérdezek csak, mert addig figyelnek. (Figyelni szép.) Aztán majd elmegyek, marad utánam egy csend legalább, míg be nem növi az eső.
- Ne fáradjon - mondja.

Kitalálok.