donga

A szőlőben az eresz alatt volt egy rozsdás vashordó, mindig tele esővízzel és mindig szúnyoglárvával. Az oldalára csaptam – horkant egyet -, aztán néztem, ahogy a lárvák szédelegni kezdenek a középre toluló korongban. A víz állottan szaglott a benne felsejlő zöldtől, nem mondta volna az ember, hogy a bolygó kis testek kezdeményei és nem tetemei egy zizzenő életnek.
Így érzem magam, üresen és súlyosan mégis, kongó vashordó ismétlődő hullámai tolongnak bennem, anélkül, hogy valami történne, hogy érkezne valami, vagy távozna akár.
Valami hiányzik: belőlem – mondom, mondogatom – és nem a külvilágból. Valami van, ami nem jut el belülre, elindul pedig: körkörösen rajzik csak borús homlokom köré. Kizártalak, világ, most meg – nézd – még rád haragszom. Esővized bennem - hasztalannak érzem most, és nagyon sajátnak, pazaroltnak, és enyémnek egyedül - tőled jön az is, belőled táplálom apró lárváimat. Ha kikelnek, kiszívjuk a világ vérét.