Meskete

valahol a világnak peremén feneketlen tónak iszapos fenekén a kurta farkú malac ürügyén merengek itten a mese menetén: hogy volt ugye egy tündérszép leány apja is volt, király, bizonyám! s jött a lovon egy olyan is, komám, virágok nőttek a patája nyomán. beszéltek róla, s késő este lett de a malacról többé egy szó se esett. pedig úgy kezdődött az egész: egy sertés hátsójánál, szőrökkel borított csonka tomporánál, s sáros pofájánál, mely a mese csúcspontjánál oly méltatlan, s nyomtalan feledésbe vész. szegény malac - nyögöm, hogy besüpped köldököm, de fejemet közben az üveghegyen töröm. mert volt ez a képződmény, a malacon innen: fényes szilánkjának sziklás párja nincsen. és ahogy ezt így félve elképzelem, hogy jéggúla ül egy hûvös négyzeten, s a tövében egy suta állat kotor, beindul odakint ordítva egy motor, felébred erre, és felsír a gyerek, csöngetnek, s én rekedten kiáltom, hogy megyek, de a kulcsot felkapva, gyerekkel karomon egy pillanat pattanó hangját dalolom, s szavamra, ha nem ülnék a világnak peremén, feneketlen tónak iszapos fenekén, meg tudnám írni a malac meg a fény kábító játékát a mese elején. meg én!