Páfrány

A visszájáról nézve nem is tűnt nehéznek: Néhány szemcse már ímhol le is röppent, Mások lapultak várva az örvényt. A pöttyök mintája nem ismétlődött fent. Higany volt a levél, esőtől súlyos, Mintha izzadná sötét múltját a bőre. A cseppek futottak, megálltak, s zuhantak Néma robbanással a májmohás kőre. A szár szőrszálain futkosott a pára, ősi rostjait épp őszi szél rázta, míg odafönt konok sötétbe ájulva Öntudatlan gyűlt már a jövő viszálya. És én tudtam: a sikló spórák szapora, Zihálásféle hanggal kelnek útra, Megtorpannak majd az első sziklabércnél, s halk sikollyal osztódnak sejtjeik újra. Évmilliók villám-sújtotta tetemét Sóhajtják életre, vagy szikla üresén Babonás rettegőn várják, hogy elmúljon Sistergőn-reszketve az aggkorú én.