Minek nevezzelek?

"Minek nevezzelek,
Ha megzendülnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok?"

Megtanultam négy nyelvet, eljátszottam mind a néggyel, kíváncsiságból, keservből vagy csak a játék kedvéért, tekertem mondatokat, vártam válaszokat, melyek a mondatokra visszhangozva enyhülést hoznának: szeretem a nyelvet, még ha részleges is, még ha hiányos, szeretem, mert mindenkié, szeretem, mert enyém.

De bármilyen bensőséges viszonyom is van a szavakkal, én magam (legalábbis felnőttként) még soha nem neveztem el semmit a szónak abban az értelmében, amikor a látás, tapintás, hallás, érzékelés egy nyelvi formát kell öltsön, ahhoz, hogy a látott, tapintott, hallott, érzékelt lény része legyen a nagy közös valóságnak, ahol a dolgoknak és - igen - a személyeknek is: nevük van. Minek nevezzelek, és főleg mert a nevet nem én egyedül, hanem mi ketten adjuk? Minek nevezzelek, mikor annyi nyelv él bennem, és Te egyiken sem vagy még otthonos? Minek nevezzelek, és főleg mert Te egyszerre vagy Te, és egyszerre én, egyszerre mi...

"Minek nevezzelek,
ha ... összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?"

Minek nevezzelek, mikor végre meglátlak, és a pillanat a pupillába hirtelen beáramló napfény erejével veszi el lélegzetem, tudatom és erőm? Mit mondok majd neked, és milyen neveken szólítalak? Inkább csak nézlek majd, inkább csak a szememmel hívlak, és lélegzeted hallgatva mélyülök abba, ami vagy, abba, amivé mind válhatsz, abba, amit már most annyira szótlanul szeretek...