Most jön az, amikor
Hallani sem akarok
Egy búgócsiga zúg
Fel-le, én szűkölök
Kutyául érzem

A láncot. Melléd fekszem, szuszogsz.
Nem lehetne több a hang, csend van pedig.
Ugye nem nézel éppen a fejembe, ne sírj.
Tervezem, hogy megint

Majd én.
De közben te.
Zörög minden,
Kopog, amihez csak hozzá érsz. Bőr is.
A tenyered alatt, ne kérdezd. Piros, de nem fáj.
Búg a csiga, színeket ötvöz, forog is hozzá.

Egy kicsit menj most távolabb, mert éppen megsemmisülök benned, és annyira jó. Odébb kéne menni, közel vagy, le ne állj.

Kicsit ebben a búgásban rejlik a jövő most. Majd.
Majd keresek én egy megbízható dadust.
Lesz neki telefonja, és felveszi, ha hívom.
Villamossal jön, vagy kocsival, ha otthon van a férje.
Meglát, és mosolyog rád, de még a forgalomra gondol, jó helyen parkolt-e.
Pont mint én, és mosolyog. Talán szeret  is. Ne adj isten. Vagy adj. Keresek tényleg egyet, hogy ragaszkodhass. Hozzám, jó, kiscsiga?

Búg, és én leírom. Aztán lecsapom. Valami ketyegett mögötte. Telik.

Nem bánod, ha így maradunk még?

Nem szerelmes vers

s mégis vers-
be illő
a tudat hogy egyszer
gránitpillantásod
másfelé fordul.

nem szerelmes, de olyan
végső az érzelem
szétcsengő teljes
fogatlan mosolyod
a hangtalan nevetés,
a téttelen boldogság,
a fedetlen szép.

szerelmetlen bárgyún
tapad a tekintet
a világ ágain
kibomló Rád
s a még nedves
bimbóról izzad
anyaságom, ami
mindenkié.


Mikor nem szerelmes
a talajból párolgó
eső mikor nem
gőz?

az új idők valójában

csendben

tekeredik a vadszőlő
fanyarodik a tej
porosodik a porszívó
no de kit érdekel?

arra van az idő,
ami új,
ami nő,
ez a nap
a tiéd

csil
lag
por

Givin'

Vannak olyan pillanatok egy emberi életben, amikor az egyébként uralkodó túlélési illetve kényelemérzetre törekvő ösztönök háttérbe szorulnak, és megengedhető, sőt szükséges lesz a Test (és az Én) számára: a Fájdalom. Ezek azok a pillanatok, amelyek folytonosságot teremtenek élet és élet, halál és élet, Én és Te között. A folytonosság ezen pillanataiban ADUNK. És amit adunk, nem más mint a fájdalom, vagyis a kényelemérzetünk önkéntes feladása. A szűzesség elvesztése, egy gyerek világra hozatala, a tejtől duzzadó mell felajánlása, akárhogy is fáj. Én és a fájdalmam meghajlanak az igazi ajándék, az igazi és egyetlen igaz Givin' előtt. Alkalmak ezek, melyeket a Természettől kaptunk, hogy - túllépve az ösztönök önös erőin - megélhessük az első érzelmet, amelyből aztán megszületik az első gondolat.

Ez az én egy hét alatt újraírt Teremtés-történetem.

Minek nevezzelek?

"Minek nevezzelek,
Ha megzendülnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok?"

Megtanultam négy nyelvet, eljátszottam mind a néggyel, kíváncsiságból, keservből vagy csak a játék kedvéért, tekertem mondatokat, vártam válaszokat, melyek a mondatokra visszhangozva enyhülést hoznának: szeretem a nyelvet, még ha részleges is, még ha hiányos, szeretem, mert mindenkié, szeretem, mert enyém.

De bármilyen bensőséges viszonyom is van a szavakkal, én magam (legalábbis felnőttként) még soha nem neveztem el semmit a szónak abban az értelmében, amikor a látás, tapintás, hallás, érzékelés egy nyelvi formát kell öltsön, ahhoz, hogy a látott, tapintott, hallott, érzékelt lény része legyen a nagy közös valóságnak, ahol a dolgoknak és - igen - a személyeknek is: nevük van. Minek nevezzelek, és főleg mert a nevet nem én egyedül, hanem mi ketten adjuk? Minek nevezzelek, mikor annyi nyelv él bennem, és Te egyiken sem vagy még otthonos? Minek nevezzelek, és főleg mert Te egyszerre vagy Te, és egyszerre én, egyszerre mi...

"Minek nevezzelek,
ha ... összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?"

Minek nevezzelek, mikor végre meglátlak, és a pillanat a pupillába hirtelen beáramló napfény erejével veszi el lélegzetem, tudatom és erőm? Mit mondok majd neked, és milyen neveken szólítalak? Inkább csak nézlek majd, inkább csak a szememmel hívlak, és lélegzeted hallgatva mélyülök abba, ami vagy, abba, amivé mind válhatsz, abba, amit már most annyira szótlanul szeretek...  

Várandós a távol. Kerek a táj.
Fényfoltos égbolt a Holdon az uszály.
Nehezen hiszem a növekedést,
Táguló bőrben a másik szívverést,
Téged, aki épp megszületsz bennem,
Hogy kitaláld majd magad új újszülött énedben.

Sejthez sejt szorul, csontosodik vázad.
Mekkora lesz az űr, mely marad majd utánad?
Mekkora lesz a tér, melyet belőlünk belaksz?
S mekkora leszel Te: hús-vér remény-kupac?
Rád gondolok, Rátok, és felejtem engem.
Növök veled én is. Húsz hete testemben
Szánt s vet az idő, melyben Te vagy az egység,
Köldökömben feszít a világmindenség.

Etimológiai elmélkedések

Épp csak egy csomag vajnyit nyomó kis életet hordozok, és ezt az állapotot úgy hívják, hogy "terhesség".* A szó helyénvalóságát sajnos nem tudom megerősíteni, és nem hiszem, hogy ez a súly függvényében változni fog. Persze, nehéz lesz hordani. A német megfelelő "schwanger" az ónémetből  ered, és szintén nehézkességre, nehézségre, sőt ügyetlenségre utal. Kikérem magamnak minden gyermeket váró nő nevében. Az angolok "pregnant"-je ennél egy fokkal talán már közelebb jár a valósághoz, amennyiben a pregnáns, "jelentéssel teli", "súlyos", "meggyőző" konnotációt is magában hordozza. Legősibb eredete, a latin "premere" annyit jelent: nyom.

A leghűebb, leggazdagabb és szívemnek legkedvesebb jelentést mégis a francia hordozza: "enceinte". Az "enceindre" ige jelentése "körülvesz". Az "enceinte" kifejezés ebből adódóan melléknévként a gyermeket váró anyára utal, főnévként viszont a városfalat jelöli: az erőt, a védelmet és ugyanakkor a határokat. Most még nem tudja, hogy be van oda zárva, és azt sem, hogy szabadabb soha nem lesz, mint most, mikor egyetlen döntést sem kell hoznia. Aztán hogy ki védelmez kit, az azért annyira nem egyértelmű: én mindenképpen erősebb vagyok általa.

*a "terhes" szerintem is kicsit pejorativ, de azért a magyar nyelvben is vannak szebb alternatívák: "áldott állapotban lévő", "viselős", "állapotos", "várandós", ... szerencsére válogathatsz! SzG

A mozdulat ugyanaz, és az értelem is hasonló, de mennyire más a jelentőség!

Mostanában az utcán jártamban-keltemben felemelem a kezem, megmérni az időt, szemmel. Sokan csinálják. Az én mértékegységem az "Ekkora". Ami önmagában - ebben a szakaszban még - annyira nevetséges, hogy a műveletet igyekszem akkor végezni, mikor senki sem lát. Minden alkalommal felbugyog a nevetés.  Hogy lehet valaki "ekkora"?

Most ekkora, de egyre nagyobb lesz: mondja ilyenkor. Amikor már két kéz kell hozzá, hogy megmérjem, akkor kezdünk igazán készülni arra a másik időre, a mérhetetlenre. Egy új időre. Mert új idők vannak: csak valahol nagyon mélyen kell kezdeni kezdeni őket.