Franciaország

Még a peronon vagyok, mikor megérzem, hogy univerzumot váltottam. Egy csapat felnőtt 40 és 50 között - kirándulni indulnak - egyöntetűen azon mulat, hogy az egyik tagjuk, aki a csapat elején gyalogol, hirtelen megtorpan, és - teljes beleéléssel - hátraszól, "vigyázat, villamos" (a földön két párhuzamos csík húzódik, mintha villamossíneken lépnének éppen át... eljátssza mindegyik). Nem telik bele 1 perc, és mellettem egy jól öltözött páros halad el, akik hangosan vitáznak, egy mondatfoszlány jut el hozzám, benne "az igazságosság fogalma felől közelítve ugyanakkor". Istenem! Franciaföld!
Kiléptem tehát az ipodjaikat nyomogató, vagy éppen autómodellekről eszmét cserélő németek társadalmából egy napra. És ha sok szempontból régimódiak is a franciák (un peu obsolète, c'est vrai), ugyanakkor azon kevés európai társadalmak közé tartoznak, akik még lelkiismeretesen kitermelik, és felnevelik a fiatalabb generációt, és akik nem csak öregek otthonát alapítanak szünet nélkül, hanem családokat is, sőt ami még fontosabb: maguk is kicsit gyerekek maradnak. Humor, de ez még nem minden, képzelet, idealizmus, báj és a "rendkívüli" kultusza. Otthon vagyok.

itt is jó

követlek.
rostja vagy a cöveknek,
melyet közösen verünk le.
a mankónak.
kopognak az ügyetlen testélek

hajlott lábaink mellett,
míg a világról ázik a messze.

te este élsz, én
korán hajtom a fejem
álomról igába.
észrevétlen gurul
a napok gurigája elénk.
feszül a trapéz biztonsága alánk.
itt is jó.

¤¤¤

a legjobb persze egy félteke lenne:
berendezném, és nem vágynék másikra.
halikra ülne hajamon,
mint kirepedt burkok előtt.

hajadonéveim kontyba tekerve

akarnék,

mégis kopaszon,

cikkáznának a lomha pályán

fényes axonaim.

¤¤¤

nem ez a félteke van, csak egy északi.

bér, ami havonta öt héttel csorbít meg.

ordít, tekeredve érzi nyakán a szorzót.

alkuszik. remél. hazaér. bokáz.

alkalmanként nagy utakról dudorász.

majd elapad. rés volt a homokban.

40 óra út - havonta -

fád villamosvagonban.

(anyám átkozott meg,

csavargó betyárt,

menjek akkor is,

ha a szívem már megállt.)

cövekelt lábaim taposnak csatornát

a szavaknak, tudom, Te rongy alá söpörnéd.

boldog vagyok, a villamos is az,

csönget egy kicsit, mert mindez így igaz.

Nagyon sírtam... többször... és mindig a Balatonnál kezdődik. Ugyan miért???

http://www.youtube.com/watch?v=fUf3vKdTuG4&feature=player_embedded

Ne értsétek félre! Végtelenül szomorú, de ez nem azt jelenti, hogy boldogtalan vagyok. Sőt!?

Kincsem van.

egy ország, melyet (önként!) elhagytam,

egy család, melytől távol élek,

unokahúgok, -öcsék, akik külföldi nagynénjükhöz járnak nyaranta nyelvtanulás céljából,

és távoli unokatestvéreikkel facebookon tartják a kapcsolatot,

emlékek, melyektől földrajzilag is drasztikusan leválasztottam magam

(mert mikor megyek én megint a Túrra evezni, vagy a Nagy-Milicről levegő után kapkodva körbebámulni?...)

CSAK kincs: írtam a gyökereimből egy tündérmesét, pont olyat, amilyen a filmen is van, mert - igaz, most a munka által azért szívok is -, de azért nem úgy szívok, ahogy az otthon maradók, és nem úgy vagyok magyar sem, nem szmogtól, zajtól, bicikliutak közepén meredező villanyoszlopoktól és kifizetendő számláktól elgyötörve, hanem pont így, reklámfilmesen. És így vagyok nagynéni is, nem pelenkázok, így vagyok gyerek is, nem izzadok a szüleim kertjében, mindezt kellemesen egy nagy messzi hazaszeretetbe, és családszeretetbe csomagolva élem saját életem, amelynek része ez a szép narratíva, a szeretett haza, és része a szerető család is, amely nagyon igaz, nagyon (bennem) élő ugyan, de amelynek csak annyira vagyok része, amennyire kölcsönösen ezt el tudjuk képzelni, ilyen-olyan eszközökkel a hézagot átjárhatóvá tenni, amiben persze segít a (nagyon valós) sejtszint.

Szóval igen: mikor fogok én a Túron evezni, és egyáltalán melyik hegynek is volt a legmagasabb csúcsa a Nagy-Milic? Cserhát? vagy Cserehát? Melyik melyik?

Hjaj, de szép ország is ez! De szép film!

mandulafa-képzetek

magyarként a mandulafáról berzsenyi jut az ember eszébe meg a dél-magyar nagyromantika... a virágzás, az egzotikum...

na ez meg egy arabnak jut az eszébe róla:

John, a magyar huszár

Ha nyelvileg nem is, kulinárisan sikerült a páromat saját gyökereimhez kötni. Mégpedig szervesen! Olyannyira, hogy ma egy innovatív magyar receptet kerekített az asztalra: kolbászfőzelék (!) knédlivel.

Paprikát, hagymát, fokhagymát pirítunk akasztói kolbásszal, jó erős rántást készítünk hozzá. A knédlit készen vettük a piacon, bazsalikomos krumpliknédli fetával töltve. Mh...

Mondhatom, készítse fel a gyomrát, aki ezt az egytálételt be akarja termelni... még ha vasárnap délben is teszi...

az anyanyelv: az igen!

a többi csak móka.

mások elnyúzott,

levedlett cókmóka.

az anyanyelv: ő enyém.

a többi csak játék:

vastagba csomagolt,

ismerős ajándék.

a többi a homály, az

anyanyelv az igaz.

sokpúpú vándornak

kiskulacsnyi vigasz.

a többit hogy szeretem,

csak ő tehet róla:

nyelvem, enyém, anyám,

csontos vállon stóla.

kicsavarom, gyűröm,

folytatom, tenyésztem,

ismerem, megkaptam,

megélem egészen.

a többit megszerezni

csak miatta varázs:

sok színes új bringa körül

ő a széles garázs.

"les acquis sociaux"

Ez a bejegyzés kiegészítésképpen szolgál a korábbi Nyugat-Kelet bejegyzéseimhez. Éppen egy igen viharos tanári értekezletről jövök, ahol felmerült a kérdés, ki és főleg MENNYIért fog bejönni a téli szünetben a saját termét berendezni, miután a költöztető cég áthordta a kulcsra-készen átadott új iskolaépületbe a dobozokat és a bútorokat, melyekből ki mit akar, persze bizonyos kereteken belül, újra is cserélhet.

A vita elmérgesedése arra késztetett, hogy röviden elmeséljem édesanyám történetét, aki három hétig járt be szünetben nem csak pakolni, de takarítani is a mocskosan otthagyott könyvtárát, és még ki tudja, mit. Mindezt egy az enyémhez csak csínján mérhető fizetésért. Hozzátettem, csak mondom, hogy mindenki tisztában legyen azzal a kiváltságos helyzettel, amiben mi itt vagyunk. Mire a francia salope remek diplomáciai érzékkel és empátiával azt válaszolta, hogy jó, akkor nyilván magyarokat kell felvenni, akik majd kipakolják neki a termét, hozzátéve, hogy attól, hogy vannak "szerencsétlen emberek" (bocsánat, anya, ne vedd a szívedre), nekünk még nem kell az "acquis sociaux"*-król lemondanunk. Az kérdés, hogy vajon acquis-e (szerzemény-e, vívmány-e) az, ha a munka magáért való szeretete, az önkéntesség és a közös célért való közös munkálkodás jogviták tárgyává válik. Hangsúlyozom, nem tartom normálisnak a három hetes gyakorlatilag fizetésnélküli és embertelen munkát, amibe édesanyám belekényszerült otthon, ugyanakkor nem tartom azt sem normálisnak, hogy egy francia olyannyira ragaszkodik szerzett (de nem saját maga által kivívott) jogaihoz, hogy egy napot nem tud rászánni saját termének széppé varázslására, a gyerekek második otthonának szívvel-lélekkel megteremtésére, egy olyan pozícióban, melyben évi össze se merem számolni, hány hetes, lényegében fizetett "szabadsággal" rendelkezik.

Ennyit arról, hogy a jogok foggal-körömmel érvényesítése csak az "ügy" függvényében, és nem önmagában érték.

*Acquis sociaux-nak minősülnek a társadalom jóléti-demokratikus vívmányai... a kifejezés elsősorban szakszervezeti-munkajogi kontextusban használatos.

gyerekek... sokadjára

Tegnap apró szavakat vágtunk ki a munkafüzetből, aztán mondatot kellett velük alkotni, és felragasztani a hatodik oldalra. Apró papírfecniken szavak... Nikita (négy nyelven beszélő csirkefogó) egy rövid mondatot gyártott. Mondom neki, a többi fecnit kidobhatja, nem lesz rá szüksége. Meghökken. Kidobni? de nem! Hazavihetem? Si tu veux... És tömködi be a zsebébe a fél centiszer 1 centis szavakat...Én meg alig állom meg, hogy oda ne szorítsam a buksi fejét az enyémhez... Az ember elképzeli, amint anyu mossa a nadrágot, a szavak meg, az értékesek, amiket már el is tudunk olvasni, csak áznak, áznak.

Egyébként meg ez van... ezerrel... kísérletezés... alkotás... :

Hogyan legyünk örvös sándorpapagáj? (avagy az alkalmazkodás fajtáiról)

Az örvös sándorpapagáj alapvetően trópusi, Dél-Kelet-Ázsiában valamint Közép-Afrikában honos állatfajta, viszont kiválóan alkalmazkodott a következő európai helyszínekhez: Németország elsősorban nyugati része, Franciaország bizonyos északi megyéi, Nagy-Britannia (egészen fel Skóciáig), Belgium, Hollandia, Ausztria, Svájc, Görög-, Olasz- és Spanyolország, Portugália és Bulgária. (forrás: http://halsbandsittiche.papageien.org)

Az első egyedek fogságból szabadult, eredetileg kalitkába szánt madarak voltak, ami valószínűleg sokat tesz hozzá az elszántsághoz, mellyel nekifogtak ezen a zord klímán, a szabadban túlélni. Ma szaporodóképes kolóniákban, viszonylag nagy számban élnek Európa legtöbb részén. Miért?

Alkalmazkodni tudni kell. De nem mindegy, hogy mi az indíték mögötte. Nem akarok a madarak "pszichológiájából" kiindulva nagy következtetéseket vonni le az emberi alkalmazkodókézségről... a papagájok itt inkább amolyan metaforaként szolgálnak majd, hogy könnyebben magunkba lássunk.

Alkalmazkodni akkor kezdünk, mikor megállapítjuk (tudatosan, vagy sem), hogy az eddig érvényes stratégiák új körülmények között nem válnak hasznunkra. Vagyis az alkalmazkodás alapfeltétele egy idegen (élet)helyzet.

Amikor reggel felhúzzuk a rolót, összeszűkül a pupillánk. Ez JÓ nekünk, mert így nem vakít el a fény. Vagyis az alkalmazkodás célja alapvetően a saját jólétünk biztosítása. A pupilla összeszűküléséből nem a fény fog profitálni, és nem is a roló, hanem a mi saját látószervünk. Mindaddig, amíg ennek tudatában vagyunk, addig az alkalmazkodás nem kapja az áldozat, túlélés többletjelentését.

Ha úgy tetszik, a sándorpapagájok esetét értelmezhetjük a következő, etológiailag abszolút tudománytalan módon: a papagájok új helyzetbe kerültek, amennyiben szembesültek az orv madárkereskedők nem titkolt szándékával, mely őket természetes élőhelyüktől messze sodorta. Az alkalmazkodás tehát a helyzetnek ebben a nem biológiai értelmezésében nem ott kezdődik, mikor a madarak a testhőmérsékletük szabályozásával az új klímához szoknak, hanem ott, amikor kiszabadulnak a kalitkából, mert azt érzik, hogy ebben az új helyzetben (vagyis távol az őserdei közegtől) nekik úgy lesz a legjobb, ha szabadon élhetnek. (Ez persze megint csak amolyan antropomorfondírozás, melyben a madarak "választásával" az emberi alkalmazkodás tudatosságának jelentőségére szeretném felhívni a figyelmet.)

Alkalmazkodni tehát úgy érdemes, ha tudatában vagyunk, hogy minden változtatás, melyet a saját életünkbe az új helyzetben bevezetünk, nem valaki vagy valami ellen, önvédelemből, és nem is valaki "erősebb" kedvéért, áldozatként jön létre. Az alkalmazkodás egyetlenlen lényeges célja, hogy a felbillent életkörülményekben új egyensúlyra találjunk, és ebben az értelemben a soha nem szűnő újjászületés alaplépése, melyre mindannyian biológiailag kódolva vagyunk.

Az örvös sándorpapagáj üzenete tehát nem más, mint hogy minden új élethelyzet örömteli, mert alkalmat ad arra, hogy újjászülető-kézségünket gyakoroljuk, és ezzel a saját szemünkben értékesebbé váljunk, vagyis erősödjünk. Szabadabbak attól leszünk, hogy bebizonyítottuk: a helyzet, legyen az fájdalmas, gyötrő, vagy egyszerűen csak megerőltető, nem fog ki rajtunk*, nem talál fogást rajtunk, mert mi minden alakváltoztató képességünket latba vetve megint csak kisiklottunk a kezei közül, és önmagunk maradtunk, egy új, zöldellő egyensúlyban.

*Ha valakinek van etimológiai szótár a keze ügyében, ugyan nézze már meg nekem, hogy honnan ered a kifejezés...

Németül: "nem húz rá senki semmit" - man kann ihm nichts anhaben (nem fog ki rajta semmi)

Nyugat-Kelet: akkor most lássunk egy példát...

A következő bejegyzés az előzőt hivatott kiegészíteni. Célja, hogy - anélkül, hogy bárkit megsértenék - , egy amolyan "magyaros" videót ", illetve esetet "félnyugati" szemmel elemezzek. Mint audiovizuális anyagot fogom értelmezni.

Élni szerettem volna az összehasonlítás eszközével is, azonban nem találtam hasonló amatőr felvételt francia esetről, mert ha Frankhonban valamely közügyön vagy -intézményen csorba esik, akkor az emberek az utcára vonulnak, és ha az emberek az utcára vonulnak, akkor akad néhány televíziós kamera is a helyszínen. Elvetettem a millió tüntetésről szóló megannyi híradórészletet, mivel nyilvánvalóan egyenlőtlen lenne a "verseny".

Marad tehát a magyar felvétel többnyire egyszál maga. Arra invitálom az olvasót, hogy ezt a videót közösen végignézve próbáljunk rájönni: mi tűnne itt egy nyugat-európai kultúrában nevelkedett szemlélő számára bizarrnak, lehetetlennek.

Először is íme a videó, mely egy olyan igen jó pécsi kezdeményezés felszámolása alkalmából készült, melyet személyesen is volt alkalmam megismerni és megszeretni. (Ilyen szempontból sem vagyok semleges.) Azonban nem az alapítvány felszámolásának körülményeit, okait fogom elemezni, hanem a felszámolás alatt álló alapítvány művészeti igazgatójának reakcióját és az elvileg protestáló videóban megnyilvánuló hozzáállását.

A videó első másodperceiben a felvétel a teljes passzivitás mellett teszi le voksát: a kezdő képsor egy cigaretta elnyomását ábrázolja, mely alapvetően lemondó gesztus, az első mondatban pedig a riporternő - aki egyébként mindig a tényszerűség irányába igyekszik a beszélgetést terelni - az alapítvány felszámolását "jelenségnek" titulálja, sugallva ezzel, hogy - mint a természeti jelenségek - ez a "történés" is az emberi hatáskörön kívül esik, és bizonyos természetesnek vett, mert mindig érvényesülő törvényeknek felel meg. Stop! Miről beszélünk?! Kérdezné a francia. Nem kell így lennie.

Az eset engem is felháborít, mint ahogy felháborítana bárkit, aki ezt a videót megnézi, de a felvétel során nem teremtenek a videó készítői egyetlen pillanatot sem, amikor ebből a mozdulatlanságból, melyben a felvétel elkezdődött, kimozdulhatnánk. (Fontos megjegyezni, hogy nem a technikai háttér hiányzik, mert Retextil akciókról készült már ilyen videó is, nem is olyan régen...) Most azonban a művészeti igazgató leeresztett vállakkal, beesett mellkassal folyamatosan maga elé néz, egészen a videó végéig. Nincs kommunikáció kifelé, és láthatóan nem létezik a számára senki "a szerveren túl", a vonal másik végén. Amikor az alapítvány megszűnésének elemzésére kérik, rövid úton arra a sarkos kijelentésre jut: "ez egy ilyen borzalom-érzés... alapvetően". A riporternő tereli vissza a beszélgetést a tények medrébe.

Az okairól csak ennyit tudunk: "Igazából nem... igazából nem tudjuk, hogy hol vesztek el a dolgok". Már eleve a dolgok szó elködösíti a talán meg sem célzott logikai alapú gondolatmenetet. Az üzenet csak annyi: a szálak nélkülünk szövődnek. Mi pedig csak "ülünk a fenekünkön, és várjuk a pénzünket vissza".

Aztán ott az információ hiánya. "Arról egy centi nem... egy sort nem kaptunk arról, hogy mit nem fogadtak el, mér nem fogadták el, mi a bajuk", ahol az ŐK mint egy láthatatlan sokkarú polip, vastag hínár mögött rejtőzik, és "baja van" velünk. De hogy jártak-e okok után, azt nem nagyon tudni. Találkoztak-e személyesen bárkivel is "ott fönt"? - kérdezi a riporternő. A válasz: "Hát nem. Mindig felajánlottuk, hogy nagyon szívesen fölmegyünk..." Ha egy francia ezt hallaná, elnézően mosolyogna a "felajánlás" szón. Ajtón dübörögni, utcán zakatolni... nem ajánlgatni: mondaná.

Megszemélyesül ebben a kicsit animista univerzumban az államgépezet is: az államot "mint valami ilyen rossz, agresszív apát" láttatja az alapítvány vezetője. Az általa is abszurdként festett kép azonban arról az egész videót uraló szemléletről árulkodik, melyben minden személy szerint ellenünk és bosszúból, alattomosan történik. Ahol egy alapítvány is él, és meg is tud halni: "abba fogunk meghalni, hogy programokat teljesítünk", és ahol mindez a mi értelmünket végérvényesen és visszavonhatatlanul meghaladó. Nincs okkeresés, nincs igazán védekezés sem: sajnálkozás van.

Persze kicsi az alapítvány, amolyan pilótakezdeményezés lett volna ez, ezért nem is tud nagy port kavarni. De legalább akik kavarják, kavarhatnák rendesen. Egyébként meg: sok sikert és jó jogászokat nekik!

Arról, hogy mitől más a német (ember), mint a magyar (ember)

Még az erdő csak hagyján, azt még úgy elnézik nekem, de nem nagyon mer az ember általánosításokba bocsátkozni nemzetek fiai kapcsán. Ha igen, azt is csak viccelve illik, hogy ugyebár a paradicsomban a mérnök mind német, a szakács mind olasz, és az autó mind japán, vagy tudom is én milyen...

Ez a kérdés - tudniillik hogy mitől is tolerálhatóbb egy erdőről nemzeti élű megállapításokat hozni, mint egy népről - önmagában könyvterjedelemben vitatható. Hiszen ha valami, hát az erdő igazán nem határozható meg kulturális viszonylatban... Illetve csak annyiban, amennyiben egy kulturálisan determinált egyén a megfigyelő. Node elvonatkoztatva a sztereotípiák legitimitásának illetve illegitimitásának kérdésétől, térjünk vissza eredeti felvetésünkhöz, mely szerint a német (ember) más, mint a magyar (ember).

Akik jártak itt, tudják, érzik, hogy itt valami nincs rendjén: vagyis hogy minden rendjén van. Az utcák tiszták: ez egy felszíni jelenség. A procedúrák letisztultak, előre látható menetük van, a mindennapi érintkezés bolti eladóval, utastárssal, hivatalnokkal érzelmileg semleges, tiszta, vagy ha úgy tetszik személytelen (szemben az otthoni kedves, már-már bizalmas hanggal, melyet meg-megütünk idegenekkel is). Az üzleti tranzakciók is tiszták, vagyis nincsenek nem várt meglepetések (nem az érkezik, nem azt kapod, amit, nem azok a feltételek, ahogy, stb). A szabályok, törvények is egyenesek, ismerhetők, és átláthatók, ettől aztán minden körülmények között betartandók.

Azt mondja egy édesanyám számára kedves ember, hogy akkor lesz otthon rend, amikor mi, az én generációm messzire vetődött fiai, majd a "kint" látottakkal gazdagodva hazatérünk, és megváltjuk az országot. Igen ám, de mivel is? Mert ha valaki termelni tér haza, annak abban az igen kellemetlen meglepetésben lesz része, hogy nincs piac. Elemeire bontva ez úgy mutatkozik meg, hogy 1. nincs, aki megvegye a minőségi terméket (pénz), 2. nincs, aki megbecsülje a minőségét (igény), 3. nincs, aki az elvárt minőségben és hatékonysággal állítsa elő (szakértelem, precizitás), 4. nincs az a törvényi háttér, mely megteremtené egy tiszta gazdaság hatékony működésének feltételeit (politika). Hja, hát a nyersanyag-problémáról nem is beszélnék, mert az Európán belül úgyis majd mindenütt - persze iparágtól és földrajzi elhelyezkedéstől függően - probléma.

Hazatérhet még szolgáltatni, de a fenti elemek majd minden pontjában hasonló akadályokba fog ütközni. (És hát miért is menne Magyarországra, ha a fizetések ahhoz azért kellőképpen magasak, hogy ne legyen az üzlet nemzetközi szinten versenyképes...)

Dehát akkor hogyan is mentik majd meg a hazatérő misszionárius fiatalok miriádjai ezt a picinyke országot? Az otthon sokak által hiányolt termelésbe nem tudnak belevágni, mert előbb nevelni kell (igényt teremteni, szakértelmet biztosítani). Tehát térjen vissza minden tehetséges fiatal Magyarországra tanítani: pedagógusok, médiaszakemberek, papok, közhasznú társaságok buzgó éltetői, művészek és családanyák, usgyi rámutatni otthon - ha nem is a nyugati, de - a tiszta életvitel előnyeire!

Igen ám, csak hogy a felsorolt foglalkozások közül egyedül talán a médiaszakember bérezése közelíthet az élhető felé... Aki viszont abból megélni tér haza, az meg is vehető: vagyis az ügy szempontjából nem csak hogy haszontalan, de káros is.

Nem a vészmadárkodás vitt rá ennek a bejegyzésnek a megírására. Talán mentegetőzésként vetettem ide e sorokat? Lesznek, akik majd szomorúan olvassák... De legyen ez inkább felhívás! Mutasson Magyarország olyan érdeklődést, olyan tudatos kétségbeesést, mely hazahívja a messzire vetődötteket!

Mindez persze csak egy erősen elvonatkoztatott gondolatmenet. Mert tudjuk azt is, hogy - ha valami - akkor nem az otthoniak érdeklődése vagy kétségbeesése, hanem valami egészen megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan hovatartozás és hova-érzés (vagy a véletlenek összejátszása) vonzza haza azt, aki hazamegy, vagy haza-dolgozik. Tudniillik az a felismerés, hogy minden keveredés ellenére, és a sokunk szívének kedves, sokszor és őszintén magunkénak mondott európai identitás ellenére is valamit otthon felejtettünk, hagytunk... és talán a legnagyobb paradox, hogy ez a valami, ami megfoghatatlan és megnevezhetetlen, része (sőt talán egyik oka) a "tisztátalan" magyar életvitelnek. Vagyis hogy a magyar határokon belül élők úgy és azzal magyarok, ahogy és amivel. Az érzelmi alapú kétségbeesésükkel, az alapvető bizalmatlanságukat elfedő bizalmaskodásukkal, a (megbocsáttassék a szó) cigányos túlélő reflexeikkel, az előítéleteikkel, a kiábrándultságukból fakadó lemondásukkal.

Mindezt jó volna úgy kimondani, hogy ne legyen éle, mert én ezeket úgy ellenzem, hogy közben titokban szeretem is: ezektől van a magyar (embernek) valamilyensége, míg a német (ember) marad tiszta, és szabálytisztelő, vagy ha nem, hát szabály-ellenző (de mindenképpen szabály-os).

És hogy mindebből mennyi az igaz, azt csak a Kapanyányi Monyók szakállába beleszövött aranygolyóbis tükrében látni meg: ha valaki arra jár, és azt éles szemmel kiolvassa, súgja ide a nagy igazságot!

Arról, hogy mitől más az erdő a Német-középhegységben

Hónapok óta fürkészem a tájat, hogy megtudjam: miért más?...

Azt úgy érzi az ember, hogy nem otthon van. Számtalanszor megpróbáltam - erős elvonatkoztatás, meditatív szemösszehúzás, tüdőkitágítás, öklök szorosan a comb mellett - elképzelni, hogy Magyarországon vagyok... Tulajdonképpen tárgyilag minden adott: fák gyökerekkel, mókusok szőrrel, avar illattal. És mégis: azt úgy lehet tudni, hogy hányadán is német az ország...

És gondolkodom, és továbbra sem értem... mitől más? Magasabbak a Német-középhegység fái... Na igen, vannak például őshonos fenyők is, míg nálunk csak két helyen az országban... meg elvétve néhány áfonyabokor... de ott felénk, az Odenwaldban, meg annak a déli ficakjában ugyanaz a tengerszint feletti magasság, mint itthon, a klíma is megközelítőleg ugyanaz, és a lankák hajlása is az itthoniakéra emlékeztet... illetve hogy mégsem... De miért?

Aztán itthon értem meg (egy kicsit jobban). Radnóti megint: "nevét is, virágát is tudom"... Azért nem magyar, mert nem magyarul van! De úgy van nem magyarul, nem nyelvileg, tudatilag, hanem amúgy kézzel foghatóan... német... És ezt - idővel - szeretni is lehet... De az ismerősség, a pihentető megszokottság: az itthon van. Még ha idegen magyar erdőben járok is (és hát minden erdő idegen, mert folyton változó): itthon vezet a fa önmagamba igazán vissza. Gyökerek?

azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk...

A heidelbergi Francia Iskola gálaműsorát próbáljuk, VELE. Nem tudom a szöveget. Néz rám, azzal a hunyorgós-huncut szemével, tulajdonképpen tudom, hogy már halott, de még mondja, hogy remélem, emlékszik majd mindenki a szövegre, persze régi dal, hát megérteném azt is, ha nem, de az is igaz, hogy soha nem lesz olyan az ember újra, mint mikor az első dalát írta, hát jól esne, ha mindenki velem énekelne. Ezt mondja. És én nem tudom a szöveget.

Zúgnak a zajok a fülben.

- Én mindenen, mindenen túl élek: túlélek.

Végtelen szomorúan ébredek.

Tudatalatt ő meg József Attila: ez a két bánatos-cinkos önroncsoló jelenti nekem a magyarságot.

Der Brief der Lehrerin

Kedves Mikulás!

Tanítónőnek lenni - valahol az anyaság és az apaság között félúton - thiresiasi bölcsességet igénylő feladat.
Néz, és nem érti, mért parancsolsz, mikor olyan női formád van egészen. Van egy igazgató: az férfi, attól félni kell. Még a hangja is mély. De ez, aki akár anya is lehetne, mért emeli fel folyton a hangját?!... És mért nem rántja ki a lüffögő tejfogam, ha kérem?
És viszont: én, aki akár anya is lehetnék, mért mondom neki, hogy üljön egyenesen, mikor sokkal jobb nyújtózkodni a széken? jobb NEKI... én meg úgy teszek, mintha azt gondolnám, akkor jár jól, ha úgy ül, ahogy kell...
Én is változom. Ahogy rendet teremtek, terem a rend a fejemben. Biztos mozdulattal teszem a helyére a székem. Fénymásolataim sorban fehérlenek. Kiosztom. Lejegyzem. Felírom. Lefekszem időben kelek fel.
Ablakfelőli padsor hátsó pad bal oldala és az ajtófelőli padsor első pad bal oldala: két gócpont. Zajolnak két felől. Három felől. Aztán öt felől. Aztán mintha csak egy felől, de tizenháromszor hangosabban. Csak a zajért a zajt: nyikorognak. Zene. Kedvem lenne vezényelni: milyen szép kompozíció! Mikor hagyják abba? Jó: akkor kiáltsunk egy nagyon hangosat, de csak egyet, mindannyian. Aztán csönd. Lesz-e?
Mit jelent, mikor azt mondjuk, örvénylik a hó? Hát hogy úgy gyorsan megy. De hogy megy: egyenesen le a földre? Nem: körbe-körbe... Na de miért? Mi tud még örvényleni? A levelek.
Te azt nem is tudod, hogy én ma délután táncra megyek Madame Fervier-vel... már tavaly is ő volt... Én meg síelni megyek majd. Nem a nagy pályákra, hanem csak a kicsire. A gyerekeknek való pályára. De már tavaly is voltam. Tök könnyű! Figyelj?! Holnap délután Charlotte hozzám jön haza... (Minden szabályt felrúgva: igen, hozzám!) Pfff... (kuncog) pedig nem is ott lakik!...
Ilyenek. Meglepetés, izgalom, határok próbálgatása... meddig lehet...
Én meg vagyok a határ. A netovább. Azért ha azt kérdezem, ki szeretné feltenni a széket a hiányzók helyett, ugranak. Mert az csak úgy kedvességből van. Hogy mutassuk, milyen jók vagyunk. Én is. Én is jó vagyok. Meg kedves is.
Hozzál nekem sok mosolygós német barátot karácsonyra!
Puszil:
A tanítónő

első szárnycsapások

több is van belőle...
az első a városé... azt mondja a bátyám, olyan ez a város, mint egy madár... mármint madártávlatból. meg is mutatta, hogyan:

Az már csak egy elhanyagolható részlet, hogy éppen ahol én lakom, a buborékban A betű, pont nem fért bele ebbe a szűkös szárnycsapásba, holott ugyebár Wieblingen - Heidelberg a cím...

Ez tehát az első szárnycsapás... ezzel adóztunk Heidelberg szépségének.

A második szárnycsapást én tettem (de számomra első volt)... ma első órámat tartottam meg jövendő osztályomban, és elhatároztam, hogy ha időm engedi, a blogon teret adok néhány önkritikának... mert abból mindig tanulunk.

Tehát: testnevelés volt 45 percben, melynek keretében dzsungeli kirándulást tettünk.
Probléma.... a szívszerelmem (most már akik ismernek, tudják, miért szeretem) első körben nem csinálta, amit mondtam... tehát elkezdtünk helyben futni, hogy a dzsungelbe elérjünk, és ő ülve maradt. Megkérdeztem, miért nincs kedve velünk jönni. Kértem a többieket, hallgassuk meg, miért nincs kedve velünk jönni. Nem válaszolt, csak ült. Félénk is. Makacs is. Caroline közbeszólt az idősebb jogán. Jól tette, mert én továbbmentem volna, számítva arra, hogy a csoportmintákat előbb-utóbb követni lesz kedve... mint Caroline aztán elmondta, képes lett volna 1 óráig ülni... Tehát: hiba.

Néhányuk próbálgatja a határokat... dzsungelbeli állatként ketrecbe zártam őket, hogy maradjanak ott, ahol. A szőnyegük mint ketrec... Egyébként burkoltan jógagyakorlatokat végeztünk (kobra, elefánt, gepárd, békapózok), miután odaértünk a dzsungelbe (vonaton, léggömbön, nevető-biciklin)... Egy idő után elkezdtek játékokat kitalálni... visszaterelni őket a mederbe, mert szabályok vannak... de közben szeretném is, ha játszana a testével... Középút...

Caroline szerint - jogos - nem használtuk ki eléggé a teret. Elefántormányt lóbáltak körös-körül, és futottunk is, de talán nem volt elég a helyváltoztatás... Azért jól elfáradtak. És némelyikük elmélyült: lehetett látni. Jó volt látni.

Tehát első szárnycsapásnak, vagy mondjuk úgy szárnypróbálgatásnak nem volt éppen sikertelen, a hibák ellenére... (beleértve 2 nyelvi hibát... az egyik stilisztikai, másik egyeztetési, melyeket Caroline kiemelt... ezek aggasztanak... a gyerekek miatt).

Tanulságok:

• faut utiliser TOUT l'espace, parce qu'ils en ont besoin, de l'espace... pour une fois qu'on en a...
• faut respecter et faire respecter les règles dans toute circonstance et malgré toute résistance
• faut bien parler (il faut vraiment bien parler...)
• faut prendre plus de distance, je crois... à voir...

A harmadik első szárnycsapás inkább suhogás... vagy suhanás... Tegnap megvettük életem leggyönyörűbb és legjobb biciklijét (jaj, csak Hermész meg ne tudja ott a sigonce-i pince mélyén!)... ezt kapjátok ki... csak úgy suhanunk! Még nincs neve, mondanám, de tulajdonképpen van... csak mert francia, azt gondoltam francia nevet adnék neki.... de valahogy az jutott az eszembe, ahogy ráültem, hogy Rozi... és nem ellenkezik... és mondjuk betűzhetjük Rosie-nak... :) Hát nem gyönyörűűűű????

a fontos, hogy fehér legyen

gyere, mondom a fogkefémnek, megyünk haza... Zähne - burrogja vissza érzékien... mindegy neki, hova viszem... a fogak: csak az érdekli...

úti levelek 2

A tengerparti város sókristályos levegője karcolja arcát. Minden testrésze fedve, csak az arca horzsolódik tüskés férfitekintetektől, nem néz szemekbe - már megtanulta -, de kihúzza magát, hogy lássák, ő nem hódol be: méginkább szúrnak a tekintetek, méginkább lesüt a föld-felé-büszke női tekintet. Fűszerárus kocsija zörög. A pályaudvar tágasságán mereng, a szék, az asztal mindennek közepén, csak a semmihez viszonyul. Az utazó igazán sehol sincsen, a vastag forróságban elolvadt a világ, bárhonnan fújhatja a szél elbódult argile édes illatát.

remelte

hogy akkor majd nem hianyzik a hangos esö fakopacsolasa
hogy akkor majd nem felelnek a szarado bokrok kerlelhetetlen, forro zizegessel
hogy akkor majd nem sajlik bele a konnyube a szinkopalo otthon-csuklas
hogy teljes lesz ami lesz
es nem razkodik a nyughatatlan ut kikopott talpa alatt.
mint az arnyak,
estere elnyult a forro homokon -
teljes testtel viselte magan emlekeit.

uti levelek 1

A ruhak gyorsan parologjak ki foltmentes rancaik kozul az ujjaszuletest. Forrosag. A fulemben Jeruzsalem jajgato alkonyata. Itt, ha a levegö mozdul körülötted, földöntuli eröket sejtve lelegzel fel a szellel. Mozgasod lassu es meltosagteljes, ugy teszel, mintha szabadon valasztanad ezt a szekerkerek-ritmust, holott ha akarnal se tudnal sajat ütemre lepni. Kezeidet nem tudod emelni: kezeid emelkednek. Labaid feketek, a belsöd folyton vizert kialt. A homlokodon a rancok elsimulnak. Az ahitott hüst idegenek tarsasagaban, semmi-szavak labdapattogasa fröcsköli köred. Nem sietsz a szavakat megerteni. Nem erted öket, de mintha eleg volna az elsöt kimondani, hogy folyjon belöled is ez az idegen, ez a szaggato nyelv.

holt-tengeri habarcsok

fal épül. út, híd, kapu. kivezet, majd összezárul... kivezet, majd leomlik, szétcsúszik ferde égtájak felé. (mekka. makó. jeruzsálem.)
nem kell, hogy szép legyen...
legyen:

a sivatagi por... (és lőn)

a nap a horizont felett jóval lemegy, bizonytalan és terhes a végtelen, innen Európa bármely pontja olyan bölcsőnek hat, amelybe visszavágynál, de látni kell... homályos vonalak a távolban... a levegő - mint nálunk nyári viharok előtt - a tudatot vaskos acélmellénybe zárja... itt nyílik meg a semmi benned, a sótól a sebek...

a nap...

a távolból visszahajít minden elkallódó gondolatot. most itt vagy, és nem kell messze menned, hogy magadat megértsd. a szél fújja szét az ajkak sarkait, szétszaladnak, de csak véletlenül... a fal a félhold köré.

a távol...

bolygó zsidóként imbolyog benned - víz felszínén az elfáradt legyek - egy sor még le nem ülepedett első-benyomás. minden távoli, mert homályos. lenyomataid szórakozottan hagyod itt a homokban, az iszapban, a kőben még egy lépésnyit koptattál, az évezredek simaságán csúszkálod szét vándorbotod utolsó rostjait. te figyelj?

a bolygó...

sérülékeny... karcos felszínén felbugyog egy ihatatlan, kénes, hangszerű zokogás...

a háború. a fal, amely egyébként egy vízszintes metszeten: repedés. karc a negatívon. mit hívsz elő belőle?