Most jön az, amikor
Hallani sem akarok
Egy búgócsiga zúg
Fel-le, én szűkölök
Kutyául érzem

A láncot. Melléd fekszem, szuszogsz.
Nem lehetne több a hang, csend van pedig.
Ugye nem nézel éppen a fejembe, ne sírj.
Tervezem, hogy megint

Majd én.
De közben te.
Zörög minden,
Kopog, amihez csak hozzá érsz. Bőr is.
A tenyered alatt, ne kérdezd. Piros, de nem fáj.
Búg a csiga, színeket ötvöz, forog is hozzá.

Egy kicsit menj most távolabb, mert éppen megsemmisülök benned, és annyira jó. Odébb kéne menni, közel vagy, le ne állj.

Kicsit ebben a búgásban rejlik a jövő most. Majd.
Majd keresek én egy megbízható dadust.
Lesz neki telefonja, és felveszi, ha hívom.
Villamossal jön, vagy kocsival, ha otthon van a férje.
Meglát, és mosolyog rád, de még a forgalomra gondol, jó helyen parkolt-e.
Pont mint én, és mosolyog. Talán szeret  is. Ne adj isten. Vagy adj. Keresek tényleg egyet, hogy ragaszkodhass. Hozzám, jó, kiscsiga?

Búg, és én leírom. Aztán lecsapom. Valami ketyegett mögötte. Telik.

Nem bánod, ha így maradunk még?

idegesen, vágatlanul

http://www.youtube.com/watch?v=zSiixsCxQkM

Count-down

Ce qui fait évènement, c’est ce qui est vivant, et ce qui est vivant, c’est ce qui ne se protège pas de sa perte.

(Christian Bobin)

Két hét, és jöhet a vége, ami az elejének a kezdete.

Izgalom és stressz és öröm és alkotókedv és szorongás és várakozás és minden rendben lesz, csak odafigyelés.

fogtam magam

Tu sais ici
Y a que du bois
On ne se chauffe
Pas comme ça
Tu ne te coupes
Pas du froid
D'un simple claque-
ment de doigt
Tu dois brûler tout
Tu dois brûler tout
Tout sauf tout
Tout sauf toi
- M -

és
egyedül
azt a bögrét hoztam el
(bele a vázlatos hétköznapokba)
a kézműves fazekas füleset
a jég alól megszólalt:
tényleg gyönyörű
fogd csak
még
forró
benne
a múlt
és gőzölgött
a folytatott
a születő-vajúdó régi-idő
mint a cövek álltam
mint az óra pecke
mozdulatlan, míg
felémhajolt
a pára
fogd, mondta,
csak magadat
és hasíts bele a télbe
egy sovány szénrajz-kopót
loholjon születő vajúdó
karcai után a múltnak
hadd hasson újnak
a friss hó alól
a mai
fogás

nem neked szól a csönd

Anyahajók a Neckar vizén...
felsorakoznak a szürke folyón -
gyűlnek a foltok, ráncai közt a
megtört vizeknek.

(arccal a földnek tipegnek
kockás jarókelők,
holnap is erre buszoznak)

Tereget ki a partra az ősz
réz-csigatészta úszik a fáról,
fércel a lassú, tarka hajók közt
háttal az árnak.

(peckesen járnak,
buszjegyük lyukán az esti fény
mattarcukra kisfilmet vetít)

Árboca karcos a tengeri sótól,
horgonya kerepel le az édes
víz fenekére, a télben az árboc
kétrét hajlik a csöndek alatt...

(felsír az éjjel:
nem férnek el, anya,
nézd, a sirályok, a
sókristályok, a
szürke folyón...)

luton airport

Meghajlanak formái a lassuló nyárnak,
olvadó viaszként áznak le az órák torkomon.
Érkezem, mint idő előtt befutó vonatok (fékgőzt prüszkölve ki a peronra),
érkezem, mint hétvégéző parkfoltok a gyepre,
érkezem, levetkezve
- mint fák a reggeli párát -
minden gondolatom.
És ott leszek, és meztelen leszek ott,
de a karomat azért keresztbe fonom.

visszaszámlálás

csendtöröttek

ízülethangot reccsen valami időnként az ajtó mögött.

nem vagyok egyedül, roppant
nagyot
valami az előbb is -
kínos térd vagy csukló jelzi
kopását
a mának,

hogy félek.

dehát személyközi rezzenések
hordták ki születő csontjaink,
s eszerint
dialóg a furcsa testzene:
lépj csak rá
lassan
te is illesztékeidre!
ha pattan
ha sóhajt
szereti majd a porczajt
valaki,
ki az ajtón túl
kattantja
haránt-

izomból
eléd
mi most
újra
éled:

ezt a páros, ezt az ízelt magányt.
Henri Matisse, Rosace

Szabó Lőrincz átiratok

„Mi ez?” - kérdezte Vén Rigó.
„A ma” - felelt a Nap.
„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Akkor hát mitől félsz?” - kérdezte Vén Rigó.
„A holnaptól” - szólt a Nap.
„Innnentől más lesz a világ?”
„Még eggyel Hol?Napabb!”

Marseille, vonatban töltött éjszaka utàni homlokon gyöngyözô hajnal

Még utaznék. Még ne érkezzek meg !
Minden, a bôr viszketése, a vese telitettsége, a keresztbe tett làb zsibbadàsa : a mozgàst szolgàlja.
Soha nem érkezek meg.
Még utazok. Elôttem nyilo tér, és nyilo szemekben tükrözôdô reggeli borostasötét. Mozog az élet, nô, és minden reggel màshol ébredek, mint ahol elaludtam. Almomban sàrral ölelkezek: vizzel és földdel. Langyos és veszélytelen, folyo erô, kövek elérzékenyülése.
Lehunyom a szemem, egy pillanatra, egy örökkévalosàgra. A pislogàs is a mozgàst szolgàlja. A vilàg szaggatottsàga csak làtszolag vàlaszt le a folytonossàg emlôirôl. Pislogok : a làtàs elôremozdul. Körém csavarodik a sötét forro spiràlban (aztàn majd égrepedés).
Azt mondom : jo itt. Még csukott szemmel mondom : jo itt, tovàbbmegyek. Jo itt, mert tovàbbmegyek. Jo itt. Ezért aztàn tovàbbmegyek.
Felnyitom mindjàrt a szemem. Bàtortalan mozdulat lesz az elsô, de màr indulàsra kész az ùt. Szuros kavicsokkal szortàk fel gondosan, hogy rà ne heveredjen senki élô fia.
Még mennék, mondom, mint aki valami elérhetetlen utàn vàgyik. Nincs mitôl félnem : élek. Minden reggel màshol ébredek, mint ahol elaludtam.

tarokk

lenne valaki, és félnél, hogy elveszited. egy utolso esély. az maga lenne az öregedés. és minden kijàtszott kàrtyàdat néma fôhajtàssal gyàszolnàd meg. a Jàték nem ez.
lenne valaki, és félnél, hogy szenved miattad. a szenvedést okozzàk. a szenvedést vàlasztja a szenvedô. aduként jàtsza ki nehéz pillanatokban ô vagy a csendestàrsa.
lenne valaki, és vàratlanul terveket kezdenél szôni. vàratlanul idôbôl kizökkentnek tûnne kamaszos életmodod. a következô körben bemondanàd. tùl korai. hol itt az összjàték?

előkészületek

még az utolsó még egy kicsit gyorsabban megteltek az órák hirtelen előre mindjárt indul a busz még ezt is meg kell néznem nem válaszolt mit kell meddig tart és mikor zár lesz-e rá hova is érkezem meg kell vennem átcsavaroznom feltérképeznem csak össze ne gyűrődjön a találka utolsó pillanatban tudom meg a megtudom?

Nouveau DÉPART ( újabb indulás)

Ha kérdeztétek, hogy milyen lesz hazajönni, azt mondtam, szép persze, azt mondtam, nehéz. Féltem, hogy nem sikerül importálni magam. Hogy mindaz, amit kint megtanultam, elvész, ahogy visszakerülök saját kis kézmeleg közegembe. Mostanra már nem tudom, mi az, amit importálnom kellett volna. Úgy érzem, úgy megyek ki, ahogy szeptemberben: újra elindulok.

Nehéz volt itthon lenni, mert a többet, melyet kint szereztem, nem sikerült megtartani (a több leginkább az egyedüllétben való otthonosság: itt nincs rá szükség). A kevesebb, vagyis amit elvesztettem, annál inkább itt van velem: itt ül a vállamon furcsa súlyként, egy kiló toll, talán még nehezebb, mint egy kiló vas. Mert minden, amit én nem érzek már természetesnek, hajdani magabiztosságom (a tudat, hogy jó helyen vagyok, azt kell csinálnom, amit éppen csinálok, és jól is csinálom... akkor persze nem mondtam volna így ki, de most már tudom, hogy életem első 23 évét legalábbis nagy vonalakban ez jellemezte), ez a hajdani magabiztosság, eltökéltségem, energiám: mindez ott ül a szemetekben mint várakozás. Vagyis még csak az se. Mint valami eleve adott, megmásíthatatlan való. Így láttok engem. És bennem? kétségek. Zavar.

Már megint hasít az inkoherencia.

Egy barátom egyszer órákig mesélt szívfájdalmairól, majd a beszélgetés végén feltette a kérdést, hogy és én hogy vagyok, majd választ nem várva megjegyezte, hogy bár én úgyis mindig: jól.
Persze - mondtam -, jól.
Fájt akkor, de inkább csak mert belém fojtotta a szót (mért ne beszélhetnék én is arról, hogy milyen "jól" lenni? nehéz az is, dolgozni kell érte). Most, amikor a szemetekben ugyanezt látom, hogy te vagy az, aki jól van, jó jó megzakkantál egy kicsit átmenetileg, de jól leszel, mert tudod, hogyan is kell: most egészen más miatt fáj. Mert szeretném tudni, hogyan kell, de csak kapadozok.

Hasznos is persze ez a tükör. Ebből kint nincs egyáltalán (új ismerettségek, inkább tapogatózás, mint megerősítgetés), el is tartalékolnám ezeket a "te-vagy-az-a-juca-aki" tekinteteket, ha tudnám hova tenni. Az export se megy.

(Holnapután a 3 hete üresen álló szobámban alszom megint. Mivel fogom most berendezni? Tükreim elkoptak a használatban. Overuse.)

Hát Schengen ide vagy oda, nyilván nothing to declare , de azért bemutatnám a vámon legalább azt a tökéletesen felismerhető igazolványképet (de melyiket is?), csak éppen senki nem kíváncsi rá. Lobogtatom nagy rössel, hogy ni, itt vagyok, ez vagyok: aki fenntarthat, aki fejlődik. Bambán hátra teszi kezét a határőr, legjobb esetben is csak azt hiszi, valami robbanékony öngyilkos, és azonnal kicsavarja a kezemből törékeny identitásom. Tükreim elkoptak, ott leszek a nagy homályban, minden lehetőségek küszöbén, megint.

előzetes

Nem kevés fejtörés után végül mégis úgy döntöttem: magamnak is jót teszek, ha nyilvánosan élem meg a mindennapok egy bizonyos keskeny szeletét... persze aztán jött a kezdeti pánik... mert hogy ehhez kinek mi köze, másrészről viszont érdekel-e egyáltalán valakit... rájön az ember hamar, ha gondolkodni kezd, hogy azt se tudja nagy hirtelen, mitől kéne félni... így aztán itt vagyok, a modern tudattársításos társtudatok hímes mezején. Erre kéne egyet így előzetesen... mondjuk koccintani! és ez még nem a medve bőre...