Givin'

Vannak olyan pillanatok egy emberi életben, amikor az egyébként uralkodó túlélési illetve kényelemérzetre törekvő ösztönök háttérbe szorulnak, és megengedhető, sőt szükséges lesz a Test (és az Én) számára: a Fájdalom. Ezek azok a pillanatok, amelyek folytonosságot teremtenek élet és élet, halál és élet, Én és Te között. A folytonosság ezen pillanataiban ADUNK. És amit adunk, nem más mint a fájdalom, vagyis a kényelemérzetünk önkéntes feladása. A szűzesség elvesztése, egy gyerek világra hozatala, a tejtől duzzadó mell felajánlása, akárhogy is fáj. Én és a fájdalmam meghajlanak az igazi ajándék, az igazi és egyetlen igaz Givin' előtt. Alkalmak ezek, melyeket a Természettől kaptunk, hogy - túllépve az ösztönök önös erőin - megélhessük az első érzelmet, amelyből aztán megszületik az első gondolat.

Ez az én egy hét alatt újraírt Teremtés-történetem.

az a bizonyos guriga

hogy, hogy nem, az ember életében szimbólummá válnak tárgyak (ez az öregedés jele, na meg a blogolás és egyéb narratívakerekítés eredménye) ...

amikor a wc-papír guriga háromszögéről írtam alig két és fél éve, még nem tudtam, hogy egy középvezető sem tesz mást, mint wc-papírt hajtogat... mailjeim és hívásaim 80%-a valójában üres háromszöget képeznek valaki gurigáján: itt vagyok, figyelek rád, missegítsek...

de jó vagyok benne, mint ez újra meg újra kiderül... mint ma is:

"ha nem vagy ilyen segítőkész és ilyen rugalmas nem vágtam

volna ám bele! :-)
Úgyhogy igen csak jól teszed a dolgod:-)
Köszönöm"

(egy kiállító)

Lebegő asztaloknál

Budapesten vagyok a főnökömmel, aki egy eddig általam ismeretlen helyre visz vacsorázni. Budapesti gangos, igazi régi belső udvar, benne egy étteremmel. Az asztalok a levegőben, három dimenzióban elszórva: lebegnek... minden asztalnál két szék, a székeken egy-egy szerelmespár. Első gondolatom, hogy a bátyáméknak lefoglalok rögtön egy asztalt: hátha a két babát rá tudják bízni valakire, és végre egy estét kettesben töltenek. Aztán fellebegek az asztalokhoz, és akkor látom, hogy a nagyapám - meztelenül - indiai, pihenő guggolásban szemléli az eseményeket. Nagy hasa van, és rozsdára égett bőre, mint fénykorában. Ő a tulajdonos, ezt rögtön látom, és odamegyek hozzá, felülről látom, ahogy ott guggol egy ilyen lebegő szigeten, és mondom neki: milyen jó, hogy végül ide jött, és nem meghalni. Szemmel láthatóan boldog az éttermével, én vagyok csak boldogabb, hogy látom.

Ezt álmodtam... Szép volt. Felébredtem, és megpróbáltam nem sírni. Belém is ragadt az összes könny teljes nedves súlyával egész napra, egészen addig, míg haza nem jöttem a Vállakra pergetni őket. De jól esett!

vissza-csavargás

Sajnos már itthonról, tompult emlékezettel és vágyakkal próbálom összeszedni, mi is történt. Jártam "otthon". Barát-családom, a táj, az illat, a város: léteznek. (Nem gondoltam, vagyis inkább: nem éreztem.) Változnak, élednek, fortyognak, hemzsegnek: nélkülem. Felváltva habzsoltam a hazatérés örömét (de hiszen itt van minden, és az enyém még mindig), és ismertem meg, fel valami nagyon tompa, nem fájó, nem lüktető, egyszerűen "lyuk" hiányérzetet. Hogy minden csak rövid, és minden csak részleges, és utána minden úgy megy tovább, ahogy eddig, és ez még csak nem is "rossz" vagy elviselhetetlen, egész egyszerűen csak érthetetlen.

Mennyit változtam! A lenti nyitottság, nagylelkű spontanitás, adakozás az adakozásért, a sharing, a partager, az osztozás (amiről már írtam korábban, hogy nem oszt, hanem szoroz), ami azóta valahogy nincs (mert én vagyok, mi, a hangyaélet)... Megtalálnám-e újra, ha "lent" lennék, a nyitott ablakok, teraszok, terek, egészalakos tükrök, teljes falat befedő, kitáró kirakatok országában? Megtalálnám-e azt a bizalmat, amitől elmúlik a gyanakvás, és felszabadulnak az (alkotó)vágyak? Kinek kell a tárgy? Kinek kellenek a falak? (Ezek valódi kérdések: kinek?) Ott, lent az igények szerények, a bőrök sötétek, a szemek ráncosak a naptól, a mosolytól, az utcák zajosak a hőtől.

Ezt láttam én. John más országban járt, egy olyan országban, ahol a turistákat kizsákmányolják, ahol a kresztáblákat megspórolják, jobbról előznek, és eszelősen drágán adják a halat (már Portugáliához képest). Azért persze ő is majdnem megnézett egy place du palais-i eladó házat az ingatlanügynökkel, és a sharing őt is emlékeztette, kellemesen, melegebb égtájakra.

A melegség persze biztosan kulcs: a klíma. Be lehet rekedni falak közé könnyen egy esős országban, de nem muszáj. És a hangsúly ezen van - számomra -: a kompromisszumokon. Hogy az országba kell-e belenyugodni, a szokásaiba, vagy a magunk és a tér energiái között kell-e középutat találni. Kimenni. Esőbe szagolni. Hagyni - csak azért is - teret a váratlannak. Túl gyakran takarózunk a munka terhével, az időjárással, a szociális kódokkal, a zárt terekkel és mások zárt elméivel. A nyitás mi vagyunk. A nyitás mi lehetünk.

Legyen tétje a mindennapoknak! Legyenek célok, és legyenek olyan idők, amelyek a célok kiforrására alkalmasak: "üresek". Legyen fontos a másik, legyen fontos a tér, melyben élek (a nagy tér, nem a lakás, és még csak nem is a kert)! Legyen fontos a másik! Én ne legyek fontos, vagyis ne a kényelmem legyen a fontos, hanem a tartalmam. Milyen könnyű ezt azokkal az emberekkel! Ők az én hiányom. Vagyis ők azok, akik a hiányomat eltüntetik a jelenlétükkel. Ők azok, akik azt, ami bennem erő, a puszta létezésükkel felszínre hozzák. Mert élnek. Mert szeretnek élni.

(képek folyt köv)

Kötéltánc

Kötéltánc. Egyensúly mint metafora. Magadat adni oda a levegőnek. A levegőt a tüdőnek. A tüdőt a figyelemnek. A figyelmet a kötélnek. A kötelet a térnek. A teret magadnak. Lineáris, de körbeér. Nem euklidészi. Bolyai?

THANK YOU, just for the THANK of it

Tegnap megültem életem első hálaadását. Nem, nem: nem az USA-ban vagyunk, de mégis itt kötöttünk ki, Domenick-kal, Vanessával meg egy fagyott pulykával, vacsoraidőben. Az idő telt, a pulyka meg csak nem töltődött, nem engedte a lábát szétfeszíteni a prűd, a nyakát meg valami gép undorító módon visszagyűrmészte a gyomrába, hát volt mit operálni. Nem gondoltuk volna, de végül mégis volt miért hálásnak lennünk: 9 körülre csak megsült a madár. El is könyveltük sikeresnek ezt a hármónk első hálaadását: úgy kezdődött, hogy már feladtuk a reményt, de azért tovább küzdöttünk, és sokáig kellett várnunk, de ettől voltunk igazán hálásak a jól megérdemelt ünnepi vacsoráért.
Na meg az új kanapéágyunkért, mely szeretettel várja alvó és ülő vendégeit egyaránt. Teszteltük: igen kényelmes. :)

a wc-papir guriga haromszoge

mindenkinek, minden emberfianak, de foleg a ferfiaknak, bele kellene neznie egy ilyen vagy hasonlo munkaba, hogy milyen is az: figyelni. a wc papir guriga vegen a papirt haromszogre hajtogatni, csak hogy lassak, itt vagyunk, torodunk veletek. semmi jelentosege. csak uzenet.

napfeny

remelem, ertekelitek, hogy abban a ket oraban, amikor kisutott (nahat!) a nap, en megis kihasznalom a delutani szunetemet (ma "split" muszakon vagyok), es nektek irok...

Arrol, ahogy az eletemben (ha csak idoszakosan is) rend lett... Egyenruham van! Nagyon szeretem. Foleg este, amikor at kell oltozni feher ingbe, fekete kotennyel: az szep... a napban is rend lett, minden napszaknak megvan a maga szep feladata. Es szeretem: szeretek - amig a vendegek reggeliznek, szepen beagyazni, amig vacsoraznak, felgyujtani az olvasolampakat, de leginkabb, legesleginkabb, este (amikor epp nincs takaritos feladat) a konyhat, azt szeretem! A varazslatot. Hozzajarulni, hogy tokeletes legyen. Tegnap James, a borasz (sommelier, pardon), akinek elnyertem minden szimpatiajat, amikor a rakok egy hirtelen mozdulatara tegnap franciaul karomkodtam, hogy Putain, azt mondta, ilyen tisztak meg sose voltak a poharak :). Azt a surges-forgast szeretem, amibol mindig ki lehet lesni a szebbnel szebb megrakott talakra, es neha csurran-csoppen egy-ket falat is persze :). Matthew, a hallgatag es vekony brit cukrasz - mikor Chef elmegy haza - mindig csusztat ezt-azt. A narancsos csokoladejara aztan tegnap megkerdeztem, hogy elvesz-e felesegul. Mire o brit udvariassaggal azt mondta (ugyanazzal a somolygassal, ami folyton ott van az arcan, mert boldog attol, amit csinal, es lehet is!): nagyon kedves ajanlat. :)

Igazan ugy van, ahogy mondtam: minden, amit teszel, meglepetes valakinek, aki azert jott, hogy kikapcsolodjon. Es persze van ebben az elvezetben nemi voyeurizmus (nem tudom, hogy kell leirni). Soha nem latott emberek, akikrol semmit nem tudsz, legbelsobb intimitasukban tarulnak fel elotted. Bon Capben (ez egy pezsgo neve, meg egy szobaje) a holgy egyedul jott, es menstrual. Aztan ott vannak a Treffordban a turazok, turacipo mellett szexi csipkes haloing... Es a konyvek (nemelyiket de lenyulnam :)). Killinben a klasszikus zenei CD-k tomege...

Meg csak meg se fordul a fejemben, hogy milyen jo lenne itt szobat berelni. Szazszor jobb megteremteni!

"én, aki kijut a napfényre, mert követ engem" (á. szabó ajtony)

jövő hét szerdától itt simítom ránctalanra a lepedőt: http://www.ardeonaighotel.co.uk/
stooping in rainy scotland,
amongst frill and frippery
and reminiscences of another life.

"O Siddhartha," he exclaimed, "will your father permit you to do that?"
"O Govinda," he spoke quitely, "let's not waste words. Tomorrow at daybreak, I'll begin the life of the Samanas. Speak no more of it."

Hotel: ott lenni - mondja Gyöngy - mint az olvasás... belehelyezkedni, átmenetileg, egy térbe, ami nem egészen a sajátod, de mégis tiéd. Ott maradni - mondom - mint az írás. Elfoglalt szemlélőjeként a sok átsodródó sors-szemelvénynek: te vagy az egyetlen állandó... És igen: akárhányszor hotelben aludtam, mindig szerettem volna az lenni, aki még elsimítja a lepedő felhajtott sarkát, még letörli a csapról az utolsó vízcseppeket, mielőtt otthagyná - ajándékba - a megint újra szétzúzható, megint foltosra szennyezhető idomokat. Tudom: nem lesz mindig ilyen poétikus. De az én kezemben mindig benne lesz a mozdulatnak ez a költői dimenziója is. Amikor már nem, na akkor fogom otthagyni.

entre deux

Chez moi, c’est un axiome : il faut donner de la profondeur à sa vie, et la profondeur se donne toujours par des décisions radicales. Je les appelle des décisions (c’est une façon de parler), en fait, c’est des changements. Accompagnés invariablement par une douleur, ils s’incrustent entre le quotidien et sa signification. Ils nous sont utiles.

Ma décision à moi, c’était celle d’apprendre une nouvelle langue qui ne m’appartenait pas. La douleur qui va avec, c’est que, malgré tous mes efforts, elle ne m’appartient toujours pas. Me voilà : prisonnière de l’entre-deux. As-tu jamais entendu, de près, le vacarme assourdissant de deux mains qui se frottent, la peau qui se scie à force d’être touchée. Je voulais être touchée par l’étranger, me voilà qui grince, allongée sous la porte entrouverte, seuil, par définition solitaire.

Partout, je sillonne les creux de cette existence intermittente.

Orcières : recul

A recul annyit jelent, hátrahőkölés, de olyanfajta, melytől messzebbről és ettől tisztábban látunk. Zarándoklatom az Alpok szemszúró szikrázásába is ilyenfajta hátrálás (elvonulás) volt: tisztán megfogalmazódott bennem, mit is tanultam, mióta peregrinálok. Megtanultam megosztani (partage, sharing... de kár, hogy az általam ismert nyelvekben a megosztás egyszerre elválás, megoszlás, hogy nem tud/mer kiteljesedés lenni). Megosztani, de nem egy valakivel, biztonságot keresve, hanem Valakivel, akárkivel, mindent kockára téve, semmiből indulva. A hegyről lábamat lógatva telefonon, becherovka és szalámi mellett káromkodva, hóból alpesi kőerkélyen mesélő remetére felpislogva, figyelve, osztva, és osztódva is persze, egyfajta ek-sztatikus filantrópiában, alpoki magaslatokra hágva, hadd szórja a fehér a fényt: attól szép.

a sehány éves kislány

Ma megérkezett várva várt csomagom, a sehány éves kislány, gyermekkorom egyik legszebb mesekönyve, eredeti, francia változatban. Nézegetem a rajzokat: ez most igazán az, a sehány éves baba története, eredetiben. "Kinyíltak az első orgonák, de én még olyan kicsi voltam, hogy ha valakinek eszébe jutott volna, hogy ruhácskát varrjon nekem, a kertünkben nyíló egyik nárcisz öt szirma bőven elegendő lett volna hozzá." A szerző rajzaival ajánlva...

künsőséges otthonosság

Nagyvárosi életem (ezen szakaszának) utolsó másfél hónapjában eszmélek: mégis létezik Lyonban egy olyan szféra, amelyről könnyen elhihetem, hogy nekem akar itt feltárulni.

Együtt szelem át a várost úgy 300 (tavasztól - már nélkülem - 2000 (1999?)) sorgörkorcsolyás társsal mostantól minden maradék péntek este,a nekünk lezárt utakon énekelünk, míg nyilvánvalóan hamis identitásokat kreálva, lehetetlenségükkel egymásra licitálva mutatkozunk be (semmit nem számít, ki is vagy valójában, most csak úgy... gurulsz). Fékezni még nem tudok, így különösen lejtőn könnyen megy az ismerkedés, és persze mindig akad, aki egy-két jótanáccsal ellásson...

A Rhône vízén billókázó hajókon isszuk meg utána szomjoltó sörünk (Thomas, Eve, Thomas P, Chloë, Indra - róluk még mind írnom kell), és ismerősökkel futok össze lépten-nyomon, mint aki itthon van. Tunéziai barátom, Amine, aki elektrorockot hallgat a Zeneakadémián, csak azért lép be a kebaboshoz, mert meglátott az ablakban, a görkorisok közt is ott van Birgitte (Linz, Ausztria) és Vera (Németország), de a héten láttam például azt a néger kisfiút is, akit még szeptemberben fotóztam le a Saint-Jean-nál. Egy kicsit árkosnak találtam a szemeit, igaz: korareggel volt.

A szombat reggeli piac után immár teraszon iszom meg hétvégi kávémat, rálátni az egész színes szegletre; hosszan gyönyörködöm.

Mindez annyira szép: kicsiny szobámba importálható apró ajándékok, alig férünk itt már, a meghittség pedig nőttön nő, míg szakdolgozatom (lassan) gyarapodik.

vizet áraszt

csak a túlöntözött virággal nincs mit kezdeni. lótuszülésben várom, hogy száradjon.

jaj csak félre ne fordítsd a tekinteted, mert egy pillanat, és már nem tiéd, gyámja magához veszi, hiába peregnek könnyei, ázottra sírhatja saját földjét, te messziről várod csak, hogy kiszáradjon a tavaszi szélben.

virágom, ha nem öntöztek volna, könnyű lenne most tiszta vízzel leveleid mosogatni.

GJ pakkot kapott

Rövid példabeszéd a csipkelekvár-szaporításról, melyben fény derül egyebek között az élet értelmére

Gulyás Judit pakkot kapott. Magyar cipősdobozba szorult, majd messzeföldön kiszabadult, sűrített és ezért nyitás után nagyra táguló, fokhagymaszagú és paprikaszagú és mézeskalácsszagú és családszagú szeretet-dózist. Amikor lassan nekilátott, hogy apróra felfedje a doboz titkait, nem értette, miért talál két csipkelekvárt a küldemények között (vagyis a titokfelfedés újabb titkokat termelt ebben a titokzatos mechanizmusban). Egészen addig, míg családtagjainak burjánzó sorai között el nem jutott a lekvár-szaporítás rejtélyének sógornői nyitjához: „Be kell vallanunk, a csipkelekvárt mi csempésztük a dobozba: hecsedli nélkül mégsem élet az élet!” Lekvártól mancsos szájaszélét nyalva hősünk ennél a sornál elmosolyodott, mert a szellem, a sűrített, szíve táján kotorászva hirtelen nagyra tágult.
De ez tulajdonképpen még csak a kezdete egy igen tanulságos történetnek, amelynek valódi főhőse nem GJ, hanem a második csipkelekvár (persze nem tudni, melyik első, melyik második) édessége.
Mert akik a pakkot hozták (nekem, aki itt nem is főhős vagyok már, csak szerény narrátora telített napjaimnak), maguk is szívek körül kotorászó, szárnyas kis küldöncök, akik tüdőmmel együtt a város határait is kitágították (mennyi mindent megláttam, aminek a létezéséről sem tudtam eddig!), átszínezve az őszt, átsusogva magyar szóval a levegőt. Sűrű jelenlétünk kilenc négyzetméteremen – most hogy elmentek – lecsapódott a lehűlt falakra.
És nem elég a falon csorgó csend, ami itt maradt utánatok, tényleg sok szemetet hagytatok. Itt van rögtön az a virágföld-halom benne a még tekergőző vegetációval, na meg az a rengeteg bűzölgő tejtermék és erjedt szőlőlé, arról nem is beszélve, hogy itt maradt egy csomó színes rojt a rongyosra használt napok széleiről, na és a feszítő érzés a tagjaimban, hogy mennék, utaznék még, mert né: mennyi mindent lát az ember, ha néz.
És a második csipkelekvár édessége a számban most egy ideig biztos itt marad, mert ez a hosszú hétvége a mindig többet adásról szólt. Sally hív fel, akit megkértem, hogy adjon szállást egy éjszakára egyikőnknek (mégiscsak kevés a kilenc négyzetméter négy embernek), felhív, hogy megköszönje, hogy megismerhette a barátaimat. Mert hogy virágeső és napfény a biciklisuhanásban kipirult arcotokon, és még ha ki is merítettük magunkat, a fáradt mosoly, a szótlanság olyan édesen kongott-bongott itt este a leoltott villany fényében – szuszogás a szobámban!: nem is tudtam, hogy izgatottá tesz, vagy megnyugtat, csak hallgattam órákig, hogy mi ez a furcsa mozgás, ez az életekkel, ajándékokkal megtelt tér, az egy-kicsit-mindig-több, egy-kicsit-mindig-sűrűbb pazarlása, a szemét, ami vég nélkül újra felhasználható.
A falakon meg – ha jobban megnézem – azóta is a csipkelekvár csordogál.

2007. 09. 18.

A hatos sorszámú B532-es szoba

Elhatároztam, hogy a mai bejegyzés prelűdjét a francia közigazgatásnak szentelem, mert szinte már fájó, hogy a világ nagyobbik hányada soha nem részesülhet a gépezet által kitermelt pikáns, majdhogynem bizsergető élményekből, sőt ne adj isten még csak nem is hall a világ e keskeny szeletének sehol máshol át nem élhető gyönyöreiről.
Tehát miután a kollégiumi férőhely igénylésemet július hónapban postai úton elutasították, arra hivatkozva, hogy még nem vagyok az egyetemre felvéve, holott a hivatalosan meghirdetett felvételi szeptember 6-ára volt kiírva, és miután már személyesen is épp hogy csak a fenébe nem küldtek el pontosan egy héttel ezelőtt, mikor próbáltam célozni rá, hogy akkor most már mint francia állami ösztöndíjasnak lesznek szívesek szállás ügyben eljárni, mert hogy az nekem jár, na ezek után ma – miután a sorszámosztóból kihúztam a szerencseszámomat, a hatost – ugyanabban az irodában ugyanaz a hölgy egy héttel később kedvesen rám mosolygott, és azt mondta, ugyan ugyan, de hiszen magának még el sem kezdtük gondozni a dossziéját! Majd mikor előkereste a vaskos paksamétát, hirtelen valahonnan talált egy kollégiumi szobát is: a B532-est.
Így lettem mégis – két-három napi eszeveszett albérletkeresés után, melynek során az elmegyógyintézetet csak sarkosan sikerült elkerülni, miután kiderült , hogy a lakcímigazolással nyitható bankszámlámhoz tartozó bankszámlakivonatot a bérleti szerződéshez szükséges hat-hét papírból álló dossziéhoz természetesen csatolni kell – tehát mindezek után és ellenére így lettem mégis: kollégista.
Olyan nehéz volt elhinni, hogy van végre Franciaországnak számomra kilenc négyzetmétere, kilenc négyzetméternyi magány, nyugalom, az a zene, amit én szeretek, az a dekoráció, az a könyv a fehér (!) műbőr karosszékben, melyet bizarr hirtelenséggel zártam a szívembe csak mert egy olyan ablak előtt áll, amelyből sütni fog a könyvemre a nap, a téli lapos. Ezen a kilenc négyzetméteren, igaz, messze van mindentől, mondhatni a világ végén, de mégis itthon érzem magam. És van például saját lakcímem is, B532, Résidence Universitaire Mermoz, 29 rue Professeur Nicolas, 69008 Lyon, FRANCE. Hosszú, hosszú, de annál nagyobb öröm, hogy az enyimé. Furcsa ez a megszállott „enyémezés”, nem vagyok én a tulajdonlás megszállottja, és ráadásul olyan nagyon jó volt Sallyéknál, hogy biztos nem egyszer vissza fogok még vágyni (és akkor bizony, ha tetszik, ha nem, vissza is megyek), de innen azért egészen másképp látom az előttem álló egy évet. Most lett igaz, tehát alakítható.
És megint hat a hat, de nem vagyok „babonás boszi”!

Édesanyámmal van egy magánbeszélgetésünk folyamatban, melynek sommája akár közfórumon is (már ha ezt annak lehet nevezni) érdeklődésre tarthat számot. Már hogy a franciák 1. hogy jutottak ilyen közigazgatási és össznépi fejetlenség közepette mégiscsak idáig, 2. nem kezelnek-e engem itt gyüttmentnek? (anyai aggodalom), 3. igazságtalan, hogy az ember ide születik, és rögtön mennyivel nagyobb esélye van... mire is?

Három kérdéskör, mindegyikre várok „külső” hozzászólásokat (köszönöm Csabinak és Sacinak, hogy azzal a pár megjegyzéssel élővé tették a blogot! remélem, lesz még pezsgőbb is a kommunikáció). Szóval hogyan jutottak a franciák idáig? Nem vagyok nagy történész (vannak az olvasók között nálam százszorta avatottabbak), nem mennék bele, hogy miért Nagy Károly és miért nem Attila. Amit most a franciák tudnak, és amit nekünk feltétlenül meg kell tanulnunk, nem feltétlen tőlük, de az ő példájukon okulva: az az invenció.

Vegyünk például egy egyetemista albérletet. A magyar egyetemista albérletben (és ez általánosnak mondható, nem egyéni példákra alapozom a megfigyelést) a kikapcsolódás az, hogy az ember vesz alsó hangon 15-20 sört, időben berakja a hűtőbe, majd szép lassan kiürít sörösüveget, hűtőt. Az est első felében még hangzanak el érdekes beszélgetések, később már nem. Félreértés ne essék, nem vagyok az ilyesfajta észvesztésnek sem ellenzője, sem elrontója (mint általában semmi jónak se). Valami azonban gyakran hiányzik belőle (illetve van, amiből több van a kelleténél).
Egy francia egyetemista albérlet példája (mely általánosnak nem mondható, de mindenesetre tendencia-jellegű): Marseille, egy egész családi ház csak egyetemista albérlők kezében. (Nem mennék mélyebb szemantikai fejtegetésekbe, de hadd jegyezzem meg, hogy külön szó van a franciáknál az egyetemista albérletre, mégpedig az „együtt-lakás”... hoppá!... és az is természetes, hogy egy ilyen együtt-lakásban mindig akad egy-két „csöves”, mert aki egyetemista, az – ha teheti – utazik, ha pedig utazik, a világért sem költene szállásra... minden városban van valaki, de ha nem valaki, akkor valakinek a valakije...)Tehát ott a marseille-i kert, és az még semmi, hogy mindent megtermelnek benne maguknak, de egyszer csak támad egy ötletük, és építenek benne egy színpadot, deszkákkal, igazából. És akárhányszor valami kezdő, de ígéretes együttes lép fel Marseille-ben, meghívják, hogy adjon elő. Főznek teát, vagy éppen puncsot, és kiraknak néhány plakátot. Nincs különösebb veszélye annak, hogy összehányja valaki az udvart, vagy szétveri a kerítést, összetapossa a káposztát.
Na ez csak egy példa. Mindenesetre valahogy így jutottak ide. Persze nem véletlen, hogy ilyen találékonyak, hiszen ki kell játszaniuk egy rakás őrült adminisztrációs korlátot.

És ezzel eljutottunk a második kérdéshez: gyüttment vagyok-e én itt. Édesanyám, emiatt ne aggódj! Az átlag francia ugyanazokat a hányattatásokat éli meg, mint én, feltéve hogy nem dúsgazdag. Pillanatnyilag inkább szégyellem magam, hogy milyen jó dolgom van, mert Jérôme-éknak még mindig nincs albérlet még a láthatáron se, míg nekem már tető a fejem, ágy a fenekem alatt, és ezenkívül jobban fogok élni (francia pénzen), mint ők, akik szintén ösztöndíjasok. Nevezhetjük ezt pozitív diszkriminációnak. Eddig egy-két elszigetelt példán keresztül nem volt olyan, hogy éreztették volna velem, hogy nem kívánatos elem vagyok (épp ellenkezőleg! a közigazgatás vagy akár a magánszféra férfi tagjai, különösen az idősebbek rendszerint azzal a kérdéssel kezdik, hogy minden magyar nőnek ilyen szép szeme van-e... ☺).

Részben válaszoltam a harmadik kérdéskörre is, mert az én példámon és sok más külföldi ösztöndíjas példáján látszik: a mi generációnknak lehetősége van élni a Nyugat által nyújtott előnyökkel és tanulni az itteni malacságokból. Miért? Hogy aztán mi jobban csináljuk. Gondolom. De hogy azt hogy kell, azon majd még gondolkodom.
Mindenesetre kezdetnek nem rossz, ha egy ország megtanul adni, mint ahogy ők tették (más kérdés, hogy éppen nagy erőkkel dolgoznak azon – kormányszinten –, hogy ezt a tehetségüket elfelejtsék).
Nekünk egyelőre oda kell eljutni, hogy adni sikerüljön. Mert – csak úgy, mint az egyes embernél – nem akkor kell ezt elkezdeni, amikor nekünk már mindenünk megvan. Ha így gondolkodunk, soha nem lesz meg minden, vagy ha mégis, akkor sem fogjuk úgy érezni, hogy megvan. Tehát adni, adni abból, ami van, ha tehetség, ha ötlet, ha vendégszeretet, ha egy kis semmi, aminek nincs anyagi értéke: akkor azt...
Persze ezt a blogot olvasók nagy része pontosan tudja, és alkalmasint még kifejlettebb módszerekkel is műveli, mint én (gondolok itt a Gulyás-Böhm párosra, csak hogy egy példát említsek...).