A madarakról, akik

Éjjel másképp szólnak
Szétsírják hangjaik
Emlékeznek, aztán
Megindul a pitymallat mégis.
És akkor már tudod, hogy
Kezdődik valami
Egészen más, mint a
Sötétben, ahogy csak
Az ismétlődés tud:
Elölről egészen.
A homályban harsányan
Gubózik a való,
Most kezdik rá
Kórusban, hogy élj,
És lassan elhallgat benned
(talán) (ha benntartod)
A szökkenetnyi álom
Melyben megmentett magadtól
(ha kéretlenül is)
A mássá málló múlt.

vissza-csavargás

Sajnos már itthonról, tompult emlékezettel és vágyakkal próbálom összeszedni, mi is történt. Jártam "otthon". Barát-családom, a táj, az illat, a város: léteznek. (Nem gondoltam, vagyis inkább: nem éreztem.) Változnak, élednek, fortyognak, hemzsegnek: nélkülem. Felváltva habzsoltam a hazatérés örömét (de hiszen itt van minden, és az enyém még mindig), és ismertem meg, fel valami nagyon tompa, nem fájó, nem lüktető, egyszerűen "lyuk" hiányérzetet. Hogy minden csak rövid, és minden csak részleges, és utána minden úgy megy tovább, ahogy eddig, és ez még csak nem is "rossz" vagy elviselhetetlen, egész egyszerűen csak érthetetlen.

Mennyit változtam! A lenti nyitottság, nagylelkű spontanitás, adakozás az adakozásért, a sharing, a partager, az osztozás (amiről már írtam korábban, hogy nem oszt, hanem szoroz), ami azóta valahogy nincs (mert én vagyok, mi, a hangyaélet)... Megtalálnám-e újra, ha "lent" lennék, a nyitott ablakok, teraszok, terek, egészalakos tükrök, teljes falat befedő, kitáró kirakatok országában? Megtalálnám-e azt a bizalmat, amitől elmúlik a gyanakvás, és felszabadulnak az (alkotó)vágyak? Kinek kell a tárgy? Kinek kellenek a falak? (Ezek valódi kérdések: kinek?) Ott, lent az igények szerények, a bőrök sötétek, a szemek ráncosak a naptól, a mosolytól, az utcák zajosak a hőtől.

Ezt láttam én. John más országban járt, egy olyan országban, ahol a turistákat kizsákmányolják, ahol a kresztáblákat megspórolják, jobbról előznek, és eszelősen drágán adják a halat (már Portugáliához képest). Azért persze ő is majdnem megnézett egy place du palais-i eladó házat az ingatlanügynökkel, és a sharing őt is emlékeztette, kellemesen, melegebb égtájakra.

A melegség persze biztosan kulcs: a klíma. Be lehet rekedni falak közé könnyen egy esős országban, de nem muszáj. És a hangsúly ezen van - számomra -: a kompromisszumokon. Hogy az országba kell-e belenyugodni, a szokásaiba, vagy a magunk és a tér energiái között kell-e középutat találni. Kimenni. Esőbe szagolni. Hagyni - csak azért is - teret a váratlannak. Túl gyakran takarózunk a munka terhével, az időjárással, a szociális kódokkal, a zárt terekkel és mások zárt elméivel. A nyitás mi vagyunk. A nyitás mi lehetünk.

Legyen tétje a mindennapoknak! Legyenek célok, és legyenek olyan idők, amelyek a célok kiforrására alkalmasak: "üresek". Legyen fontos a másik, legyen fontos a tér, melyben élek (a nagy tér, nem a lakás, és még csak nem is a kert)! Legyen fontos a másik! Én ne legyek fontos, vagyis ne a kényelmem legyen a fontos, hanem a tartalmam. Milyen könnyű ezt azokkal az emberekkel! Ők az én hiányom. Vagyis ők azok, akik a hiányomat eltüntetik a jelenlétükkel. Ők azok, akik azt, ami bennem erő, a puszta létezésükkel felszínre hozzák. Mert élnek. Mert szeretnek élni.

(képek folyt köv)

Nagyon sírtam... többször... és mindig a Balatonnál kezdődik. Ugyan miért???

http://www.youtube.com/watch?v=fUf3vKdTuG4&feature=player_embedded

Ne értsétek félre! Végtelenül szomorú, de ez nem azt jelenti, hogy boldogtalan vagyok. Sőt!?

Kincsem van.

egy ország, melyet (önként!) elhagytam,

egy család, melytől távol élek,

unokahúgok, -öcsék, akik külföldi nagynénjükhöz járnak nyaranta nyelvtanulás céljából,

és távoli unokatestvéreikkel facebookon tartják a kapcsolatot,

emlékek, melyektől földrajzilag is drasztikusan leválasztottam magam

(mert mikor megyek én megint a Túrra evezni, vagy a Nagy-Milicről levegő után kapkodva körbebámulni?...)

CSAK kincs: írtam a gyökereimből egy tündérmesét, pont olyat, amilyen a filmen is van, mert - igaz, most a munka által azért szívok is -, de azért nem úgy szívok, ahogy az otthon maradók, és nem úgy vagyok magyar sem, nem szmogtól, zajtól, bicikliutak közepén meredező villanyoszlopoktól és kifizetendő számláktól elgyötörve, hanem pont így, reklámfilmesen. És így vagyok nagynéni is, nem pelenkázok, így vagyok gyerek is, nem izzadok a szüleim kertjében, mindezt kellemesen egy nagy messzi hazaszeretetbe, és családszeretetbe csomagolva élem saját életem, amelynek része ez a szép narratíva, a szeretett haza, és része a szerető család is, amely nagyon igaz, nagyon (bennem) élő ugyan, de amelynek csak annyira vagyok része, amennyire kölcsönösen ezt el tudjuk képzelni, ilyen-olyan eszközökkel a hézagot átjárhatóvá tenni, amiben persze segít a (nagyon valós) sejtszint.

Szóval igen: mikor fogok én a Túron evezni, és egyáltalán melyik hegynek is volt a legmagasabb csúcsa a Nagy-Milic? Cserhát? vagy Cserehát? Melyik melyik?

Hjaj, de szép ország is ez! De szép film!

Bizonyos helyekről azt hisszük, hogy múltunk tárhelyei, és bármennyire naívnak is tetszik a gondolat, mégis szeretjük hangoztatni... Bezzeg Izrael... óóóó, de Franciaország... És emlékszel, a Bükk? Holott mit tudjuk mi, hogy néz ki most az az Izrael, most az a Provence, most az a Bükk... Mi tart minket mégis a folytonos meghatottság állapotában?

Mikor majd újra ellátogatok Lyonba, sírni fogok. De vajon attól-e, hogy nem azt találom, amit keresek (a múltat)? Nem! Attól, amit megtalálok belőle: magamtól, Lyonban.

hogy ki mikor keresi a régi kényelmest, odabújóst, körültekerőst, hát amikor nincs jól, és ez nem klisé, de amikor nincs jól, akkor nagyon ott van, ahol régen volt, és ahol most is lenni szeretne, de most már nem, most azt már nem lehet, hát az

nagyon jó

és nagyon fáj is

wieder zurück

a felhők a hegyekre ereszkedtek, minden idom tökéletlen, lyukas felhők, csúcstalan hegyek, és az út mikor véget ér, csak a szoszmók keringenek a kócos, élettelen térben. úgy vagyok, mint akinek egy régen, sietősen letett könyvet kell újra felvennie a fotel karfájáról, és elkezdeni nagy kínnal olvasni, ez ki, az mit akar, ez hol játszódik, és ki is írta amúgy? vissza-visszalapozok, megy az idő.

holnap újra balról-jobbra olvasunk.

nem-lék-képek

úgy írok róla:

múlt időben.

léket vágok a jelen falán.

egy nő beszélt minden éjjel

ablakom alatt

türelmesen, mintha

ideje lenne

az egész világot felébreszteni

de csak

egy valakivel beszélt,

kivárt a kérdések után,

hangos volt, és mégis

- honnan tudhatom? -

kétkedett magában.

csak így mostlag írok róla, pedig

tegnap történt:

egy férfi meglát meztelen

kellene egy függöny

villamosvezetékek

lógnak a kanálból,

melyben mélán mennybe

emelkedik épp itt a még

cseppelt ablak mentén fel

egyenesen - repkedő

vízimadarak tükröződésétől

szédülök el írás közben...

daru csattog az ablak alatt...

öt csepp, tíz is lefolyik az üvegen,

mire észrevesz.

csepereg az idő.

hová lettek lékeim?

mély évszak

hogy otthonosan

egy ideje

egyedül

az évszakok kongó folyosóin mozgott

soká tartott, míg megindult benne

magában is

a folyosó

de tisztában volt

de világosban

és mellette élt azért

nem csak a lassú ciklusok hadarták saját (?) sorait elébe.

voltak egészen saját pillanatai is,

téltelen, tavasztalan idők:

saját gondolatait, mert voltak,

ezekben tartósította gonddal,

egy éhes napon majd felpattantani a kupakot

- gondolta -

és közben az ablakon át

a csőrüket tátogató rügyeket nézni

- erre gondolt -

és volt benne mélység:

évszakadéknak hívta,

de valahogy mégis

- kár volna tagadni -

még ezek az egészen saját

alkalmak is az ismert

folyosókon kísérték

- figyelemmel -

a hálisten szokatlan

holdjárókelőket.

i'll sip it all up at 5 pm

A kislány, aki voltam, eljött, hogy rajzoljam le magamat. Kisétáltam a fürdőszobába, ahol a tükrön volt egy felirat (der Spiegel). Néztem a sárga papírt, majd sarkon fordultam, és itt találtam magam: a nappali partján ücsörgök, a kezemben ceruza. Felkavart vizet rajzolok, amelyben lassan ülepszik egy nagy-csomó kristályszemcse, iszapot képez, megvéd néhány apró, alaktalan kis állatkát a hidegtől, lassan sűrű sárként álomszép titkokat vesz körül, melyek egymás között azt suttogják, hogy senki meg ne hallja: össze kellene jönni egy teára még az őszön.

Tegnap találkoztam egy kedves litván lánnyal, aki megkért, hogy rajzoljam le magamat. Rövid, szőke haja volt, és kicsit koboldszerű orra, a kalapja alól kikandikáló szőke tincsek a járókelőknek integettek, köztük nekem, hogy össze kéne egy teára csődíteni ezt a sok fázós kis titkot még karácsony előtt. Nem volt nálam papír, egy kettétépett prospektus két felére írtuk fel a nevünket, meg hogy november 6., du. 5 óra, a tea mián.

Ma délután a kislány, aki voltam, eljött hozzám teára, és amikor rajzolás közben a kanna alján ülő apró levelekről kezdtem beszélni, elbiggyesztette a száját, mondván, hogy ez nem is hasonlít, és sarkon fordult. Azért kettéhajtotta a ceruzarajzot, melyet félve nyújtottam felé, a hátára firkantotta a nevét, és még az előszobában kabátzsebébe gyűrte. Beadja biztos az isiben, talán még le is osztályozzák.

kököjszi és bobojsza

Álmomban Gabus és Juli eljöttek hozzám. Egy utazóláda tetején Tóbi ottfelejtett nagy manósapkája fehérlett. Viccből feltettem, és akkor a bátyám hunyorított a szemével, átváltozott gyerekké, és azt mondta, kököjci és boborca (aztán reggel a google-lel pontosítottam a szereplőkhöz tartozó hangsort). De ezt a két szót úgy mondta, hogy ahogy felébredtem, nekem egyetlen dolog vette be magát a fejembe: hogy Gabussal villanyoltás után még susmorogni... óóóóó...

c'est ces poussières
qui nous dispersent
c'est ces tentacules
qui chipotent encore
dans nos assiettes
à fleurs fanées

laisse-moi me
délaisser laisse
le bol d'air s'renverser
sur les nappes à
fleurs flétries

broderies
d'antans
dans mon
assiette
creuse

creuse

creuse

fogtam magam

Tu sais ici
Y a que du bois
On ne se chauffe
Pas comme ça
Tu ne te coupes
Pas du froid
D'un simple claque-
ment de doigt
Tu dois brûler tout
Tu dois brûler tout
Tout sauf tout
Tout sauf toi
- M -

és
egyedül
azt a bögrét hoztam el
(bele a vázlatos hétköznapokba)
a kézműves fazekas füleset
a jég alól megszólalt:
tényleg gyönyörű
fogd csak
még
forró
benne
a múlt
és gőzölgött
a folytatott
a születő-vajúdó régi-idő
mint a cövek álltam
mint az óra pecke
mozdulatlan, míg
felémhajolt
a pára
fogd, mondta,
csak magadat
és hasíts bele a télbe
egy sovány szénrajz-kopót
loholjon születő vajúdó
karcai után a múltnak
hadd hasson újnak
a friss hó alól
a mai
fogás

nem neked szól a csönd

Anyahajók a Neckar vizén...
felsorakoznak a szürke folyón -
gyűlnek a foltok, ráncai közt a
megtört vizeknek.

(arccal a földnek tipegnek
kockás jarókelők,
holnap is erre buszoznak)

Tereget ki a partra az ősz
réz-csigatészta úszik a fáról,
fércel a lassú, tarka hajók közt
háttal az árnak.

(peckesen járnak,
buszjegyük lyukán az esti fény
mattarcukra kisfilmet vetít)

Árboca karcos a tengeri sótól,
horgonya kerepel le az édes
víz fenekére, a télben az árboc
kétrét hajlik a csöndek alatt...

(felsír az éjjel:
nem férnek el, anya,
nézd, a sirályok, a
sókristályok, a
szürke folyón...)

megyek a tavalyba

csomagolok. megyek a tavalyba.
úgy rémlik, tavaly még emlékeztem, milyen az idén. sőt arra is, milyen lesz. most mégegyszer elpróbálom, hátha ezúttal kicsit jobban megy.
lesznek emberek, akik mind mást akarnak, lesz olyan szemszúrós napfény, melytől hunyorog még maga az ég is, lesz tenger (LESZ TENGER!), és bolygó zsidók, oroszok, spanyolok, feketék, fajtalan bolygó, lesz türelmetlen vágy az egyedüllétre, és még türelmetlenebb a vele-létre.

lesz honvágy, és lesz elvágy© is, és főleg lesznek a kettőnek azok a csavaros-rúgós-kapálós váltakozó áramai, amelyekbe merülök,
merülök,
merülök minduntalan bele, le, alá (lesz tenger!).
és közben azt kívánom, hogy minden egyedülálló nőnek legyen egy éppen akkora háza, melynek a takarítása hétfőtől vasárnapig körbeér, és akkor lehet újra kezdeni. az lenne a szép.

megyek a tavalyba. jó nekem.
lesz kaland, lesz távolság, amely áthidalható (és lesz egy, amely nem hidalható át olyan könnyen), és lesznek perspektívák is, ha igaz, horizontok (lesz tenger, mely mintha elfogyna a végén), lesznek tavalyi tárgyak, melyeket ha előveszek, sírnom kell majd, mert ha elég gyorsan élünk, egy év elég az elnosztalgiásulásra, ha elég gyorsan élünk, gyorsan halnak a dolgok körülöttünk: egy év alatt szárazra perdül a széle a legzöldebb nyárvégnek is.

tavaly október végén még fürödtem a tengerben, a halak soha olyan közel még nem jöttek, mert dőlt belőlem a vágy, a teremtő, mert egy évvel ezelőtt még nem tudtam, hogy a naplóba hétről hétre bejegyzett tervekből egyet sem (egyet sem! pedig volt tenger...) valósítok majd meg, és nem tudtam, hogy valaki, aki leginkább az egészből csak bennem meg még egy pár emberben hisz, majd azt mondja a vacsoraasztalnál, hogy végül mégiscsak mindig a rossz döntéseket hoztam, és erről ő igazán nem tehet.

tavalyról írok, mert az egész jövősdi teljesen képtelennek tűnik. mármint hogy éppen amiért kép-telen, nem is tűnik. csak úgy, mint a horizontok: semmibe. van benne egy nap azért, van egy tenger, van egy felhőkből összefércelt orrvédő a fázós farsangozóknak, akik csalhatatlan szaglással szimatolnak a lecsapódott fékgőzbe.
csikorog, nyomot hagy, sistereg a meleg gumi képtelen jövőképemen.

megyek a tavalyba, karcolatnyi írásra hasalok rá, hogy jobban csússzon, de attól még
félek.
hova jövök majd vissza belőle?

se souvenir des belles choses

Figyelni se kell: történik magától. A felismerés, mintha a névtábla a tárgyakon minden mozdulatunkra kézségesen felfedné magát... (mozgásérzékelő... valójában nem mi érzékelünk, a világ villan fel előttünk, varázsütésre, ha érzi, hogy felé fordulunk...) így él körülöttünk, él, mert megosztható, mert emlékezhető... csak aztán mikor fontos lesz hirtelen emlékezni, akkor akad a szalag... (vagy hogy volt a sorrend? azért lesz fontos, mert akad?)... a (valamire) felhúzott óra feszült ketyegése... mi jön még? csak a magány, amely ki tudja, mióta tart... évtizedek... száz év is talán...

Az emlékezet egyedüli haszna, hogy az ember nem marad egyedül... egyébként (Borges... olvastam én egy bizonyos F.-ről... F mint... felejtés... My memory, sir, is like a garbage disposal.) Egyébként... amint elfelejtenénk felejteni, képtelenek lennénk a gondolkodásra... (je mitraille en automatique... les souvenirs qui dérangent dérivent vers... je ne sais où) mert a gondolkodás nem jelent mást, mint elsiklani egy különbség felett... mint általánosítani... mint elvonatkoztatni...
F mint...
Folyam... tudatfolyam, árfolyam, folyamodik, tanfolyam, folyam-algoritmus (mi is az az algoritmus?), folyamkilométer, regényfolyam...
Erről jut eszembe: én is félek, Iris... legalább a szép dolgokra jó lenne emlékezni... mint erre a filmre is...

25 years old soon

ha kilátnék, mire késztetnének
az új, zúzmarás búbánat éles vonásai,
ha kitenném a lábam, mire az éles levegő
ha kihallgatnám a telet
fehér ruhájából ha kilehelném
a meleget a lüktető tüdőből
ha kifutnék, most kijutnék a szűkülő időből
de behúzom a rekedtre hűlt, magukkal
eltelt éveket ablakom előtt és
így pihegem a rágcsáló vasfogak
félszeg motozását
mellkasom helyén,
előled,
aki nézd
csak idefagytál

Gyerekszáj

"A szülői ház az a hely, ahol családalapításkor első szerelmem leveleit hagyom majd" - szólt kifulladva az iskolaudvar zsivajában. - "Egy gyerek titokban nyissa majd fel a dobozt, ne lássam, legyen életem az ő izzadó, tilos pillanatának titka. Ne tudjak róla, hogy mit talál a lezárt korszak alján."

Az élet alján az unalom volt. Halál lett belőle.

ahogy vesszük

- etüd -
"la signification d'un texte est solidaire de l'histoire entière de sa réception" (Paul Ricoeur)

Tértivevény

A távolság alapfogalom: ide jutott minden egyes alkalommal vissza. Azonban többnyire rosszul értelmezzük. A távolság – székéből felállva az asztalra tenyerelt – a test két pontja között az évek során lassan megereszkedő fenék. Egy hölgy alatt a negyedik sorban alig hallhatóan megnyekkent a szék. Nem értelmezte a felháborodás jelének: régi épület, háború utánról maradt mozivászonra vetülnek benne a díszterem árnyai, kezdetben némi mozgolódás rajzolódik a szürkésfehér felszínre, aztán csak az egyre nyúló árnyak. A távolság tehát az első és az utolsó lap között – ezt már csak gondolta, ahogy a szokásos elégedetlenséggel távozni készült a kultúrházból, ahol megint elfelejtette elmondani a lényeget – a távolság az utolsó lap előtt – mert az utolsó lapon ő jelent meg, az elsőn pedig elhagyott szerelme egy versben arról vallott, hogy a földön teríti ki avarszagú valaha-volt életüket – az első lap után tehát: a távolság, egészen az utolsóig.
Megfordult. Szép volt az utca, csak a kultúr ne éktelenkedett volna ott a végén: miért nem előbb jutott eszébe, minden mindig akkor áll össze, amikor az üres mozivászonnal a háta mögött utolsó korty vizét issza ki a palackból (a poharat nem használja, és soha nem hagy vizet az üvegben), de mégiscsak eszement egy ötlet – és erről is beszélni kellett volna –, hogy valaki egy mozivásznat relikviaként őrizgessen, üres darab anyag, melynek egyetlen értéke a bal sarokban éktelenkedő lyuk, az 56-os hasíték, melyet állítólag több orosz katona szeme láttára egy asszony nyelvi korlátok miatt színházi értékkel nem, vagy csak alig bíró, holott igenis drámainak szánt jelenet tetőpontján hasított késével a vászonba.
Nem szereti a kultúrt, nem tudja szeretni. Ha létezne távolság – gondolta –, inkább arra a kínai barátjára hasonlítana, akitől már mintegy két hete nem meri megkérdezni, hogy meghalt-e a földrengésben ő vagy egy családtagja (egyáltalán: hol kell egy ilyen kérdést elkezdeni?): az utca tele halottal, ez az utca meg milyen kihalt… Mégis: ha volna távolság, erre az utcára hasonlítana, inkább az ürességre, inkább mindarra, ami majd elkövetkezik. Például majd levelet kap attól a szerelmétől, az elhagyottól, aki az avarszagtól émelyegve borítékokba kezdi zárni az összes folytatható epizódot. Azt írja: igaz, hogy a borítékolás nem túl elegáns, de hogy ő meg eljött, egy szó nélkül jött el onnan, ahol az avar füstölög, és erre meg ő azt gondolja, milyen igaz, hiszen a távolság, melyet mindenki jótékonynak gondolt (vagy az idő volt?), végül talán mégsem a legjobb megoldás, abban az értelemben, hogy most, amikor visszanéz az utca végére, tériszonyhoz hasonló émelygés kapja el, tudniillik hogy az nem lehet, hogy még mindig ott van mindaz, amit egy 56-os asszony orosz vagy milyen késével a mozivászonba vésett, az a kínai írásjelre emlékeztető furcsa hasíték, mely az összes filmre azóta úgymond rányomja a bélyegét, és még az üres kultúrban is ott van, pedig senki nem nézi, de csak a maga kedvéért marad ugyanaz a forma több mint ötven éve ugyanabban a vászonban, és még ha ő el is jött, és még ha a folyóirat köztes lapjainak olvasása közben meg is feledkezik arról, hogy a távolság eredendően testünk két pontja között eltelő érzékelt finomidő (kezdeném itt a szemhéj lecsukódásával, ahogy a sarkában kipréselődik, majd lefolyik, majd lepereg), tehát még ha ő el is jött, az Egész ott – még ha ő már nem is emlékszik, hogyan – ugyanúgy zajlik tovább.
A távolságot mint üveggolyót pedig egyébként csak egy kép, mert a távolság valójában torpedó már süllyedő hajónk alatt, tökéletesen felesleges valami: alapfogalom.

felejtés

A felejtésről kérdeztél, hát elmondom: felejtés alatt azt értjük, mikor az emlékből végre történet lesz.
És a történet bekezdés, tárgyalás, befejezés, és a végén újra egy be(le)kezdés. Belekezdet - magától - idő, idő, születő istenem.