A madarakról, akik

Éjjel másképp szólnak
Szétsírják hangjaik
Emlékeznek, aztán
Megindul a pitymallat mégis.
És akkor már tudod, hogy
Kezdődik valami
Egészen más, mint a
Sötétben, ahogy csak
Az ismétlődés tud:
Elölről egészen.
A homályban harsányan
Gubózik a való,
Most kezdik rá
Kórusban, hogy élj,
És lassan elhallgat benned
(talán) (ha benntartod)
A szökkenetnyi álom
Melyben megmentett magadtól
(ha kéretlenül is)
A mássá málló múlt.

Hasallatok

Úgy nyitja most is a száját,

mintha az egész egy

lélegzetvétellel

indult volna.

Úgy fordul, mintha

a másik oldalán nem

ugyanúgy a

gömb falának nézne.

Úgy rúg, mint a lovak.

Milyen furcsa, újabban

visszarúg a fáj!

Úgy jön, mint akit nyomnak.

Mellesleg övé a teste.

Így van.

Amióta anyja kireszkette.

prudence

music by Wim Mertens, featuring Santino deGeorge, our godson

• Ajánlom mindazoknak, akiknek a hatására itt-ott gyökeret vetettem, és szüleimnek, akik maguk a gyökér.
• Dédié à tous ceux qui m'ont fait, à un endroit ou un autre, prendre racine, et à mes parents, qui, eux, sont la racine.
• Dedicated to all those who made me put down roots in places, and to my parents, who are the roots themselves.
• Gewidmet denjenigen, die mich hier und da Wurzeln schlagen lassen haben, und meinen Eltern, die selbst die Wurzeln sind.

Lebegő asztaloknál

Budapesten vagyok a főnökömmel, aki egy eddig általam ismeretlen helyre visz vacsorázni. Budapesti gangos, igazi régi belső udvar, benne egy étteremmel. Az asztalok a levegőben, három dimenzióban elszórva: lebegnek... minden asztalnál két szék, a székeken egy-egy szerelmespár. Első gondolatom, hogy a bátyáméknak lefoglalok rögtön egy asztalt: hátha a két babát rá tudják bízni valakire, és végre egy estét kettesben töltenek. Aztán fellebegek az asztalokhoz, és akkor látom, hogy a nagyapám - meztelenül - indiai, pihenő guggolásban szemléli az eseményeket. Nagy hasa van, és rozsdára égett bőre, mint fénykorában. Ő a tulajdonos, ezt rögtön látom, és odamegyek hozzá, felülről látom, ahogy ott guggol egy ilyen lebegő szigeten, és mondom neki: milyen jó, hogy végül ide jött, és nem meghalni. Szemmel láthatóan boldog az éttermével, én vagyok csak boldogabb, hogy látom.

Ezt álmodtam... Szép volt. Felébredtem, és megpróbáltam nem sírni. Belém is ragadt az összes könny teljes nedves súlyával egész napra, egészen addig, míg haza nem jöttem a Vállakra pergetni őket. De jól esett!

vissza-csavargás

Sajnos már itthonról, tompult emlékezettel és vágyakkal próbálom összeszedni, mi is történt. Jártam "otthon". Barát-családom, a táj, az illat, a város: léteznek. (Nem gondoltam, vagyis inkább: nem éreztem.) Változnak, élednek, fortyognak, hemzsegnek: nélkülem. Felváltva habzsoltam a hazatérés örömét (de hiszen itt van minden, és az enyém még mindig), és ismertem meg, fel valami nagyon tompa, nem fájó, nem lüktető, egyszerűen "lyuk" hiányérzetet. Hogy minden csak rövid, és minden csak részleges, és utána minden úgy megy tovább, ahogy eddig, és ez még csak nem is "rossz" vagy elviselhetetlen, egész egyszerűen csak érthetetlen.

Mennyit változtam! A lenti nyitottság, nagylelkű spontanitás, adakozás az adakozásért, a sharing, a partager, az osztozás (amiről már írtam korábban, hogy nem oszt, hanem szoroz), ami azóta valahogy nincs (mert én vagyok, mi, a hangyaélet)... Megtalálnám-e újra, ha "lent" lennék, a nyitott ablakok, teraszok, terek, egészalakos tükrök, teljes falat befedő, kitáró kirakatok országában? Megtalálnám-e azt a bizalmat, amitől elmúlik a gyanakvás, és felszabadulnak az (alkotó)vágyak? Kinek kell a tárgy? Kinek kellenek a falak? (Ezek valódi kérdések: kinek?) Ott, lent az igények szerények, a bőrök sötétek, a szemek ráncosak a naptól, a mosolytól, az utcák zajosak a hőtől.

Ezt láttam én. John más országban járt, egy olyan országban, ahol a turistákat kizsákmányolják, ahol a kresztáblákat megspórolják, jobbról előznek, és eszelősen drágán adják a halat (már Portugáliához képest). Azért persze ő is majdnem megnézett egy place du palais-i eladó házat az ingatlanügynökkel, és a sharing őt is emlékeztette, kellemesen, melegebb égtájakra.

A melegség persze biztosan kulcs: a klíma. Be lehet rekedni falak közé könnyen egy esős országban, de nem muszáj. És a hangsúly ezen van - számomra -: a kompromisszumokon. Hogy az országba kell-e belenyugodni, a szokásaiba, vagy a magunk és a tér energiái között kell-e középutat találni. Kimenni. Esőbe szagolni. Hagyni - csak azért is - teret a váratlannak. Túl gyakran takarózunk a munka terhével, az időjárással, a szociális kódokkal, a zárt terekkel és mások zárt elméivel. A nyitás mi vagyunk. A nyitás mi lehetünk.

Legyen tétje a mindennapoknak! Legyenek célok, és legyenek olyan idők, amelyek a célok kiforrására alkalmasak: "üresek". Legyen fontos a másik, legyen fontos a tér, melyben élek (a nagy tér, nem a lakás, és még csak nem is a kert)! Legyen fontos a másik! Én ne legyek fontos, vagyis ne a kényelmem legyen a fontos, hanem a tartalmam. Milyen könnyű ezt azokkal az emberekkel! Ők az én hiányom. Vagyis ők azok, akik a hiányomat eltüntetik a jelenlétükkel. Ők azok, akik azt, ami bennem erő, a puszta létezésükkel felszínre hozzák. Mert élnek. Mert szeretnek élni.

(képek folyt köv)

Nagyon sírtam... többször... és mindig a Balatonnál kezdődik. Ugyan miért???

http://www.youtube.com/watch?v=fUf3vKdTuG4&feature=player_embedded

Ne értsétek félre! Végtelenül szomorú, de ez nem azt jelenti, hogy boldogtalan vagyok. Sőt!?

Kincsem van.

egy ország, melyet (önként!) elhagytam,

egy család, melytől távol élek,

unokahúgok, -öcsék, akik külföldi nagynénjükhöz járnak nyaranta nyelvtanulás céljából,

és távoli unokatestvéreikkel facebookon tartják a kapcsolatot,

emlékek, melyektől földrajzilag is drasztikusan leválasztottam magam

(mert mikor megyek én megint a Túrra evezni, vagy a Nagy-Milicről levegő után kapkodva körbebámulni?...)

CSAK kincs: írtam a gyökereimből egy tündérmesét, pont olyat, amilyen a filmen is van, mert - igaz, most a munka által azért szívok is -, de azért nem úgy szívok, ahogy az otthon maradók, és nem úgy vagyok magyar sem, nem szmogtól, zajtól, bicikliutak közepén meredező villanyoszlopoktól és kifizetendő számláktól elgyötörve, hanem pont így, reklámfilmesen. És így vagyok nagynéni is, nem pelenkázok, így vagyok gyerek is, nem izzadok a szüleim kertjében, mindezt kellemesen egy nagy messzi hazaszeretetbe, és családszeretetbe csomagolva élem saját életem, amelynek része ez a szép narratíva, a szeretett haza, és része a szerető család is, amely nagyon igaz, nagyon (bennem) élő ugyan, de amelynek csak annyira vagyok része, amennyire kölcsönösen ezt el tudjuk képzelni, ilyen-olyan eszközökkel a hézagot átjárhatóvá tenni, amiben persze segít a (nagyon valós) sejtszint.

Szóval igen: mikor fogok én a Túron evezni, és egyáltalán melyik hegynek is volt a legmagasabb csúcsa a Nagy-Milic? Cserhát? vagy Cserehát? Melyik melyik?

Hjaj, de szép ország is ez! De szép film!

folyton termő

Kétségeim folyton termő lassú-érése egy zavart éjszaka után...

Mi volna, ha megpattannék? - mondtam magamban álmomban, miközben várt rám a fényesre suvickolt jövő. X. videófilmeket nézett saját elképzelt karrierjéről, a kisszobában. Én a nagyszobában szintén végeérhetetlen dialógusokba merültem magammal. Az ágy túl nagy volt nekem. A terasz is nagy volt, és már hemzsegett az ünneplőktől. Tengerpartra nézett...

Arra gondoltam, ha már egyszer mindenki itt van, hát inkább választok valaki mást (Z.). Közben X., egy másik, a vállamra sírta, hogy hirtelen nem szereti már feleségét, mit tegyen. És akkor felsejlett bennem, hogy az EGÉSZBEN nem vagyok biztos.

Y. a tengerparton sétálgatott. Egy darabon elkísértem, megsejteni, ő mit gondol. Nem gondolt semmit. A hullámokat nézte.

Elgyötörten ébredtem, még szerencse, hogy ott volt az a sok mosogatnivaló, amibe belefullajthattam az egész kócerájt.

Eltörölgetnéd?

Ha hazajön majd, azt mondom neki, nyugtalan voltam nélküled. Illetve jaj, nem is: azt mondom, restless... és a félsz: mi van, ha a restless nem is EGÉSZEN azt jelenti?

c'est ces poussières
qui nous dispersent
c'est ces tentacules
qui chipotent encore
dans nos assiettes
à fleurs fanées

laisse-moi me
délaisser laisse
le bol d'air s'renverser
sur les nappes à
fleurs flétries

broderies
d'antans
dans mon
assiette
creuse

creuse

creuse

remelte

hogy akkor majd nem hianyzik a hangos esö fakopacsolasa
hogy akkor majd nem felelnek a szarado bokrok kerlelhetetlen, forro zizegessel
hogy akkor majd nem sajlik bele a konnyube a szinkopalo otthon-csuklas
hogy teljes lesz ami lesz
es nem razkodik a nyughatatlan ut kikopott talpa alatt.
mint az arnyak,
estere elnyult a forro homokon -
teljes testtel viselte magan emlekeit.

Manque

hálni járó világháló

úgy vagyok vele, világraszóló nagy dolgokat képzelek mögé... majd most bukkanok rá, mintegy véletlenül, arra a szövegre, melyet meg akarnék írni, arra, amely mindent kimond, majd most arra a képre, mert hát az egész világ itt hálóz előttem, melyet neked akarnék elküldeni, hogy értsd, neked, aki (ma) nem írsz, hiába nézem, neked, aki nem felejtesz el élni.

anyaföld

a szemgyanta ott folyik
ott fordul rosszra a
sorom
ahol nem fordít ki az eke a
varjúrágta földből
sárga korong alatt
ott izzadom
az egyszerűt.
tájképkoldus
mozduljak-e messzebb,
a szűkülő távlat veszélye riaszt -

(ott érik össze a cél s a céltalanság)

RAVE

Ma éjjel azt àlmodtam, hogy felébredtem
egy albérletben dobozokkal,
lakott még ott egy làny,
akit alig ismertem,
vele rohantunk az egyetemre
labirintusszerû tûzlépcsôkön
egy ismeretlen vàrosban,
tudva, hogy elkésünk,
mert a hajam az éjszaka (szoros) örve alatt megôszült,
és elöl kopaszodni kezdett,
mint a bàtyàmnak,
aki viszont,
mint az itt làtszik,
velem ellentétben
révbe ért.

Én még révülök.
(Fôleg ha erre a gyönyörûségre nézek ni... De ha hazamegyek, ùgy megszimatolom!)

Nagynéni

Àrvalànyhaj szàllingàl barnàra sült homlokànak mosolygós redői felett őszesen : kiteljesedett, bölcs és jókedélyű. Ott van, ha kell.
Hol ? - kiàlt fel àlmàbol felriadva.

loin derrière (sentier d'images)

és a dalt megint nem én irtam.

Lyon - un moment singulier de ma vie : le premier moment pluriel

nyelvvizsgatéma volt, most meg itt ül a mellkasomon, sóhajjá nyomva össze a lélegzetet, tudniillik a kérdés, hogy város vagy falu. visszatértem ugyanis a helyszínre, három hónap után arra a helyre, ahol először tapasztaltam meg a város igazi természetét. ismertem azelőtt is városokat (kicsit, nagyot), de lyonban értettem meg a város lényegét. ismertem forcalquier előtt is a vidéket, de itt vált fontossá a vidékiség.

élettér : használom akkor a bátyám kifejezését, fontos szó : élettér. miből áll?

infrastruktúra, zöld, szennyezettségi fok, csend, alternatív dzsessz koncert, forrásvíz. akkor most melyik ? mindig városon éltem, és többnyire úgy képzeltem, hogy majd falun fogok. forcalquier-be érkeztem óta egyre inkább erősödödött bennem ez a meggyőződés, mert lám itt egy olyan vidéki élet, mely nem zárja ki a kulturális (fel)buzgást az ő legszélesebb értelmében. mondtam többször : ablakból klasszikus zene, felolvasóest a sarki bárban, emberek könyvvel hónuk alatt. elég. azt gondoltam, ez elég. egy ideje érzem (innen indul minden barkóba), hogy valami hiányzik. nem vagyok itt jól. nem értettem : azért kezdtem írni róla. (nem mintha csak az értett dolgokkal tudnék mit kezdeni, de jó megfogalmazni - így vagy úgy – valamit, ami zsigerinek indul…) tehát rátenni a kezem arra, ami nincs (nem volt).

elmentem egész Lyonig, hátha megtalálom. két úti uzsonnás csomaggal jöttem vissza : megtaláltam.

Város : minden szembejövő járókelő potenciális találkozás. jelen vagy. nem ideiglenesen, nem átutazóban, hanem akkor, és mindegy is, hogy máskor igen-e. a körülötted lévő világ beutazható, ha akarod. ha ő is akarja, beutazzátok egymást. forcalquier nem enged be. aki szembejön, azt mondja, nézd már, ez még mindig itt van, pedig nem is idevaló. talán még ezt se mondja. négy hónapja vagyok itt lassan, ennyi időt töltöttem Lyonban összesen, ahonnan két zsákomba csempészett úti uzsonnáscsomaggal jövök el, házi kompót lecelluxozott műanyag joghurtos pohárban, és egy kiskanál, alufóliában aszalt gyömbér, áttáncolt, átölelt, nagy közös éjszaka után.

visszajövök. nem vár senki, nem vár semmi. köszönök azoknak, akik szembejönnek. miért ? 9-kor érkezem, a téren – hihetetlen, varázslatos – cigányzenekar, rengeteg ember, lefényképezem, mert nem vagyok része, kimegyek, táncolok, mert úgy könnyebb nem aludni, Andréas-on kívül (mindenki jóembere : jó ember) senki nem szól hozzám, nem néz rám. táncolnak. zenélnek, az én ablakom alatt. nem tudnak rólam semmit. talán láttak már biciklivel elgurulni a farmjuk előtt. ez a lány kerekeken nem része az én valóságomnak.

honnan merítenek magukhoz erőt ?

milyen szép vidék. élettér… Szép vidéken élni, mindegy is talán, hol, de kikkel. a bátyám után (ugye ?) én is erre jutottam. következtetés?

BARKÓBA, Forcalquier

- vagy másképp teszem fel a kérdést -

Mit hagyok majd itt, mikor elmegyek ? (eddig mindenhol hagytam valamit, állótükröt falnak támasztva, vergődő slagot, szűkölő árnyékot pihenő állaton)
Most mintha elrebbennék csak, mikor senki nem néz ide. Senki nem néz, rebbenhetsz. Nincs mit nézniük. Nincs mivel. Nincs mit. Nincs mivel. Nem tudom, meddig látnak el, ismeretlen állatfajta ismeretlen tűréshatárral. Ellát idáig ? Igen, nem, talán.
Én vagyok az, akit nem érdemes megszólítani. Én vagyok az, aki nem válaszol, hiába szólongatják. Alszik. Gondol egy tárgyra, élőlényre. Igen. Én vagyok. Nem. Fogalom egyre közelebbről.
Van egy hon-lap, ahol otthon lehetsz. Húsz kérdésből kitalálja, mire gondoltál. Akármit. Minél többen álmélkodunk, annál hamarabb találja ki. Figyelnek rá, amíg kérdez. Csak kérdezni tud.
Itt van egy hon-lap, itthon vagyok, és itt vagyok otthon is. Húsz hónapja mellébeszélek, tíz. Kérdezek csak, mert addig figyelnek. (Figyelni szép.) Aztán majd elmegyek, marad utánam egy csend legalább, míg be nem növi az eső.
- Ne fáradjon - mondja.

Kitalálok.

donga

A szőlőben az eresz alatt volt egy rozsdás vashordó, mindig tele esővízzel és mindig szúnyoglárvával. Az oldalára csaptam – horkant egyet -, aztán néztem, ahogy a lárvák szédelegni kezdenek a középre toluló korongban. A víz állottan szaglott a benne felsejlő zöldtől, nem mondta volna az ember, hogy a bolygó kis testek kezdeményei és nem tetemei egy zizzenő életnek.
Így érzem magam, üresen és súlyosan mégis, kongó vashordó ismétlődő hullámai tolongnak bennem, anélkül, hogy valami történne, hogy érkezne valami, vagy távozna akár.
Valami hiányzik: belőlem – mondom, mondogatom – és nem a külvilágból. Valami van, ami nem jut el belülre, elindul pedig: körkörösen rajzik csak borús homlokom köré. Kizártalak, világ, most meg – nézd – még rád haragszom. Esővized bennem - hasztalannak érzem most, és nagyon sajátnak, pazaroltnak, és enyémnek egyedül - tőled jön az is, belőled táplálom apró lárváimat. Ha kikelnek, kiszívjuk a világ vérét.

Tértivevény

A távolság alapfogalom: ide jutott minden egyes alkalommal vissza. Azonban többnyire rosszul értelmezzük. A távolság – székéből felállva az asztalra tenyerelt – a test két pontja között az évek során lassan megereszkedő fenék. Egy hölgy alatt a negyedik sorban alig hallhatóan megnyekkent a szék. Nem értelmezte a felháborodás jelének: régi épület, háború utánról maradt mozivászonra vetülnek benne a díszterem árnyai, kezdetben némi mozgolódás rajzolódik a szürkésfehér felszínre, aztán csak az egyre nyúló árnyak. A távolság tehát az első és az utolsó lap között – ezt már csak gondolta, ahogy a szokásos elégedetlenséggel távozni készült a kultúrházból, ahol megint elfelejtette elmondani a lényeget – a távolság az utolsó lap előtt – mert az utolsó lapon ő jelent meg, az elsőn pedig elhagyott szerelme egy versben arról vallott, hogy a földön teríti ki avarszagú valaha-volt életüket – az első lap után tehát: a távolság, egészen az utolsóig.
Megfordult. Szép volt az utca, csak a kultúr ne éktelenkedett volna ott a végén: miért nem előbb jutott eszébe, minden mindig akkor áll össze, amikor az üres mozivászonnal a háta mögött utolsó korty vizét issza ki a palackból (a poharat nem használja, és soha nem hagy vizet az üvegben), de mégiscsak eszement egy ötlet – és erről is beszélni kellett volna –, hogy valaki egy mozivásznat relikviaként őrizgessen, üres darab anyag, melynek egyetlen értéke a bal sarokban éktelenkedő lyuk, az 56-os hasíték, melyet állítólag több orosz katona szeme láttára egy asszony nyelvi korlátok miatt színházi értékkel nem, vagy csak alig bíró, holott igenis drámainak szánt jelenet tetőpontján hasított késével a vászonba.
Nem szereti a kultúrt, nem tudja szeretni. Ha létezne távolság – gondolta –, inkább arra a kínai barátjára hasonlítana, akitől már mintegy két hete nem meri megkérdezni, hogy meghalt-e a földrengésben ő vagy egy családtagja (egyáltalán: hol kell egy ilyen kérdést elkezdeni?): az utca tele halottal, ez az utca meg milyen kihalt… Mégis: ha volna távolság, erre az utcára hasonlítana, inkább az ürességre, inkább mindarra, ami majd elkövetkezik. Például majd levelet kap attól a szerelmétől, az elhagyottól, aki az avarszagtól émelyegve borítékokba kezdi zárni az összes folytatható epizódot. Azt írja: igaz, hogy a borítékolás nem túl elegáns, de hogy ő meg eljött, egy szó nélkül jött el onnan, ahol az avar füstölög, és erre meg ő azt gondolja, milyen igaz, hiszen a távolság, melyet mindenki jótékonynak gondolt (vagy az idő volt?), végül talán mégsem a legjobb megoldás, abban az értelemben, hogy most, amikor visszanéz az utca végére, tériszonyhoz hasonló émelygés kapja el, tudniillik hogy az nem lehet, hogy még mindig ott van mindaz, amit egy 56-os asszony orosz vagy milyen késével a mozivászonba vésett, az a kínai írásjelre emlékeztető furcsa hasíték, mely az összes filmre azóta úgymond rányomja a bélyegét, és még az üres kultúrban is ott van, pedig senki nem nézi, de csak a maga kedvéért marad ugyanaz a forma több mint ötven éve ugyanabban a vászonban, és még ha ő el is jött, és még ha a folyóirat köztes lapjainak olvasása közben meg is feledkezik arról, hogy a távolság eredendően testünk két pontja között eltelő érzékelt finomidő (kezdeném itt a szemhéj lecsukódásával, ahogy a sarkában kipréselődik, majd lefolyik, majd lepereg), tehát még ha ő el is jött, az Egész ott – még ha ő már nem is emlékszik, hogyan – ugyanúgy zajlik tovább.
A távolságot mint üveggolyót pedig egyébként csak egy kép, mert a távolság valójában torpedó már süllyedő hajónk alatt, tökéletesen felesleges valami: alapfogalom.

igaz történet a felnyiló szemben szűkülő pupillàról

A váróban ül, gyerekek játszanak műanyag színekkel, recepciós hölgy vette fel adatait minden kedves várakozónak, idős hölgyet mentős fiú – szolgáltatás – fuvaroz, időpontra jön majd elé, a csekket is kitölti, remegő keze hogy ne fáradjon. A műanyag színek emlékeztetnek valamire, ami otthon volt, egy nagy gömb lyukakkal és testek mellé, melyik résbe melyik test (ebből lesz az absztrakció), olvasnivaló téphetetlen anyagokkal a legkisebbeknek, előzékeny betegek örvendeznek jövő heti időpontuk hallattán ; egy apró nyugtalanság lebeg csak, hogy mindez idegen nyelven, most először, mi lesz, ha nem értik majd, mi lesz, ha rájönnek, hogy ő nem is ebbe való, nem is ebbe az illatos sterilbe, hanem egy másikba, egy hipósba, ahol több szó esik, és nagyobbakat puffan egy bútortalan folyosón…

Tekintetét a zöld pontra függesztve szedi össze magát, mert hiszen könnyű eset, ha valahol, hát itt közös nyelvet beszélünk, a zöld pontra lám önkéntelen fókuszál, még ha nem is értené, teszi helyette a test amit kell, nincs helye félreértésnek, annyi mindenen elbukhat a párbeszéd másütt (szavak, hangsúlyok, egy rosszul megválasztott, kisiklott igeidő), de itt minden rendben, itt tekintet van, idegek, táguló pupillák, közös rend, gondolta, mikor a szemébe pöffentettek hirtelen egy lökésnyi levegőt – egy pillanat volt –, halkan felsikoltott, mire az asszistenshölgy maga is meghökkenve tartotta vissza nevetését.
Nem baj, a környezet kicsit idegen, és nem várt levegőáramok lökődnek a szembe, de még ez sem baj, lehet attól még könnyed, lehet attól még egy kicsit unott, vagy bárgyú akár, itt van például ez a nehéz és vastag padlószőnyeg, melyet hetente egy éjjel illatosra sikál egy horkoló gép, így élni itt, értve a mozdulatok mögöttes tartalmait, figyelmet nem igénylő mondatokat formálni, hajlékonyakat, mint a test, hogy az már saját.

Bevált forgatókönyv alapján most újra székére ül, és vár… Szokásos ferde kiejtéssel szólítják, valami olyasmi, hogy Grüá, torz nagyon, de hallgat rá azért, és bár az idős hölgy előtte következett, indul… Tévedett. Grüá nem neki szólt, valaki van itt, aki tényleg Grüá (Gruat), akinek a neve senkit nem hoz zavarba: kimondható és ismerős.
Visszaül, de még ez sem baj, mert ezen meg lehet nevetni, a doktornőnek meghunyászkodva súgja, megszokta, hogy furcsán ejtik a nevét, a doktornő szemét süti, alighanem egy újabb nevetés folytódik táguló torokba, de nem baj, még ez sem baj, a gyerekek (mennyi van belőlük, és milyen ügyesen formálják maguk köré ezt a tudós világot!) elvonják az ember figyelmét műanyag színeikkel, az olvasnivaló a hajlékony mondatokkal, melyeket oly buzgalommal akar magába szívni, hogy övé legyen az a sok ismerős szó, hogy neki legyen ismerős az összes, mert olyan könnyű, amikor befelé jön, olyan felismerhető minden (még az is, amit most lát először), mert látott már hasonlót és ha nem, akkor egész biztos képzelt már el, de kifelé… (itt van például ez a néhány szó, melyet az asszisztenssel váltott) valahogy kicsit szorulnak a hangok, és szorul a szintaxis, és csak a már egyszer kimondott szó fér ki (színes testek, melyekhez méretre készül a rés), mintha minden szó eggyel nagyobb méret lenne az addigiaknál, hogy csak lépésenként lehetne újakat kiejteni, és csak fájdalmasan.

Gulyás Judit, szólal meg mögötte egy hang, a vele egyidős doktornő hangja, így, magyar hangokkal, bár francia hanglejtéssel.
Feláll.
Megfordul.
A doktornő az előző lesütött tekintettel – de mégis a szemébe – néz. Comment savez-vous ? Magyar vagyok én is – válaszolja már az ajtót magukra zárva az orvos (nem biztos benne, hogy jól hallotta, és tényleg magyarul volt-e, amit hallott, vagy csak képzelte, igazán nem volt tiszta, és főleg nem volt idevaló), annyit mond csak bennrekedt lélegzetét alig eresztve ki: bon (kérdő hangsúllyal, ahogy lassú gondolatok előtt szokás), és a műszer mögé ül, ahová szó nélkül tessékelik.

Ne haragudjon – mondja a doktornő (a lány), még soha nem rendeltem magyarul, engedje meg, hogy franciául folytassam, bár megkísérelte azért, hogy olvasd a betűket (tegezve, mert micsoda őrültség magázódni ebben az édes cinkosságban), de aztán megint franciául, furcsa, nyitott ‘e’kel ejtve az ‘et’-t… és ahogy ott ül, homloka a felületre tapadva, előtte falra vetített nagykapitálisok, és egy magyar, aki franciául kéri az ábécét (zed ugyebár a zé), nem játékból, hanem megilletődve, kényszeredetten, és mégis cinkosan, mert hát van valami, amit csak ők tudnak itt az egész épületben, olyan élesen szúr hirtelen az a fény a szemfenék felé, á gauche, á droite, vers le plafond, és a hideg szemészujjak olyan erős testiséggel húzzák le alsó szemhéját, hogy az ereket (vér) felfedjék, felerősödtek a világ felől érkező ingerek, magyar ingerek, magyar történet lesz belőlük, és a falon, a betűk helyén egy tükör élesedő körvonalaiban magát látja almát lopni egy idegen kert idegen gazdájától…

A rendelőből kilépve azt mondja, au revoir, és cinkostársától, Szó Tímeától – mint idefelé – egy rövid kézfogással búcsúzik, bár az imént még édes bensőséggel tegezte, simogató bensőséggel, igaz zavartan tartva a rendelői távolságot.

Az utcára kilépve vàratlanul apró légáramlat érkezik szemébe, épp csak egy sikoltásnyi puffanó nyomás, melytől a könnyek (résből testek) az absztrakciót siratni fakadnak elő, mert honnan a szimbólumok terhelő idegensége, mikor minden azzal a tekintettel kezdődik, azzal a réssel, amelybe egész egyszerűen nem fér be másik színű műanyag, kezdetben minden annyira szorosan egyértelmű, az a zöld pont, melyre bármely szem önkéntelenül fókuszál, hová lesz ? az érthetőség rovására megy, rohan, és egyre kisebb, mint a filmek végén a FIN a VÉGE hogy a kör körülötte összeszűkül, és mintha a távolság lenne a végén a kérdés, a perspektíva…