Minek nevezzelek?

"Minek nevezzelek,
Ha megzendülnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok?"

Megtanultam négy nyelvet, eljátszottam mind a néggyel, kíváncsiságból, keservből vagy csak a játék kedvéért, tekertem mondatokat, vártam válaszokat, melyek a mondatokra visszhangozva enyhülést hoznának: szeretem a nyelvet, még ha részleges is, még ha hiányos, szeretem, mert mindenkié, szeretem, mert enyém.

De bármilyen bensőséges viszonyom is van a szavakkal, én magam (legalábbis felnőttként) még soha nem neveztem el semmit a szónak abban az értelmében, amikor a látás, tapintás, hallás, érzékelés egy nyelvi formát kell öltsön, ahhoz, hogy a látott, tapintott, hallott, érzékelt lény része legyen a nagy közös valóságnak, ahol a dolgoknak és - igen - a személyeknek is: nevük van. Minek nevezzelek, és főleg mert a nevet nem én egyedül, hanem mi ketten adjuk? Minek nevezzelek, mikor annyi nyelv él bennem, és Te egyiken sem vagy még otthonos? Minek nevezzelek, és főleg mert Te egyszerre vagy Te, és egyszerre én, egyszerre mi...

"Minek nevezzelek,
ha ... összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?"

Minek nevezzelek, mikor végre meglátlak, és a pillanat a pupillába hirtelen beáramló napfény erejével veszi el lélegzetem, tudatom és erőm? Mit mondok majd neked, és milyen neveken szólítalak? Inkább csak nézlek majd, inkább csak a szememmel hívlak, és lélegzeted hallgatva mélyülök abba, ami vagy, abba, amivé mind válhatsz, abba, amit már most annyira szótlanul szeretek...  

és akkor most angolul :)

Véletlenül lefordíttattam az előző bejegyzést angolra. Így hangzik:

Ce qui fait years gone, c'est ce qui est undertaking Vivanco, et ce qui est undertaking Vivanco, c'est ce qui se do notProtege pas de sa lawsuit.

(Christian Bobi)

Hilarious :)

doppelhub-kolbenluftpumpe

hát ezen be lehet pisilni a nevetéstől... ráadásul most már van nekünk egy ilyen :)

Nyelvtanulás

Azoknak, akik gyakorlottak benne, és azoknak, akiknek soha nem sikerült: egy adalék...

Tegnap - úgy érzem - sokkal közelebb kerültem a német nyelvtudáshoz. Egy pillanat műve volt: nem a napi nyelvtangyakorlatok, és nem is a szókincstrénerem vezetett a varázsütéshez, hanem valami egészen váratlan és szokatlan "nyelvgyakorlat".

Elmentem beadatni a kullancs elleni oltásom három éves emlékeztetőjét. (Ne kérdezzétek, ugyan minek az én vérkeringésembe csirkeembrió sejttenyészetekben előállított, inaktivált FSME-vírus, igazán nem tudom, hogy érdemes-e ezzel traumatizálni a testet... elmentem, és kész, majd három év múlva megint meggondolom, hogy kell-e ez nekem... mindenesetre évente összesen 200 kullancsencephalitis esetet regisztrálnak egész Németországban, és az is tény, hogy én még itt nem is nagyon láttam kullancsot (de, talán egyet).)

Lényeg a lényeg, hogy az oltás pillanatát követő harminc másodpercben zajlott le némettudásom elmélyülése, amikor is elkezdett elsötétedni előttem minden. És ebben a nagy sötét erőtlenségben nagyon-nagyon mélyre kellett szállnom, hogy felhozzam a német mondatot "Ich fühle mich nicht so gut...", vagyis nem érzem valami jól magam. Egy másodperc nem telt bele, és már feküdtem is, lábam az égben, szaladt a doktornő, mert az asszisztens segítségért kiáltott, mérték a vérnyomásom, és kérdeztek mindenfélét (NÉMETÜL, te jó ég!) vérnyomásról meg oltásokról (és én még válaszoltam is, de hogy hogy sikerült, azt nem tudom), és a végén felajánlották, hogy hoznak szőlőcukrot, amit el is fogadtam.

Talán két perc volt az egész, de ebben a szürkeségben, melyet nyilvánvalóan a hirtelen leeső vérnyomásom okozott, valahogy egészen mélyre ülepedett a tudatomban a német nyelv...

Ezek után minden nyelvtanulónak szívből ajánlom, hogy legyen egy kicsit rosszul idegennyelven! Garantált hatás! :)

újabb gyöngyszem a gyöngyszemek között...

Szokásos reggeli bemelegítő kérdések: milyen nap van ma, milyen nap lesz három nap múlva, stb...

Milyen nap lesz akkor nyolc nap múlva (dans huit jours)? - kérdezem most először.

Kiszámolják pontosan a nyolc napot, válaszolnak.

- Igen is, meg nem is - mondom. -, mert franciául a nyolc nap múlva tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy hét múlva. Ne kérdezzétek, miért! Hasonlóképpen a tizenöt nap múlva két hét múlvát jelent.

- Akkor a nyelv az nem jó semmire.

- Tényleg? - kérdezem az egész osztályt. - Tényleg nem jó semmire?

- Neeeeem igaaaaaz!

- Például ha én nem beszélek se franciául, se németül, se oroszul, se angolul, és idejövök titeket tanítani, akkor mi van?

- Hát... akkor például... leírhatod.

- Tudod, Victor, az úgy van, hogy ha nem beszélsz egy nyelvet, akkor leírni se tudod.

- Hát így mutatod... (mutatják... csak ők tudják, mit is...)

- Nem tudom, mennyit tanulnátok ebből... :) ... Vagy mondjuk tegyük fel, ti nagyon éhesek vagytok, és én cukorkát meg csokoládét árulok (na jó, nem túl egészségtudatos példa, de vonzóvá akartam tenni)... Kínai vagyok, nem beszélem a nyelveteket. Mit csináltok akkor?

- Hát így mutatom... (valami fizetésfélét imitál, alig kivehetően)

- Ebből rá fogok jönni, mit akartok?

- Neeeem! (mondják a többiek)

- De mondjuk odaadom neked a pénzt...

- Aha, és honnan fogom tudni, hogy cukorkát, vagy csokoládét kérsz?

- Hát rajzolok cukorkát vagy csokoládét.

- Nem rossz... És azt honnan fogod tudni, hogy mennyibe kerül?

- Így mutatod - villogtatja a tíz ujját kétszer, aztán még hozzátesz hármat.

- Aha! Huszonhárom. És akkor ez most euró, vagy cent? Honnan fogod tudni, hogy euró, vagy cent?

- Vagy például ilyen kis cetlire, ilyen címkére ráírod, hogy 23.

- Na de ebből kiderül, hogy euró vagy cent?

- Hát mondjuk a centet sárgával írod, az eurót meg kékkel...

- Mér? Nincs is kék euró!!!

- Igen? És a húsz az milyen színű?

- Na jó, de honnan fogom tudni, hogy melyik szín melyik?

(csend)

- Akkor fontos a nyelv vagy nem fontos?

- Fontos - mondják azzal a mosollyal, aminek nem tudok ellenállni...

folyton termő

Kétségeim folyton termő lassú-érése egy zavart éjszaka után...

Mi volna, ha megpattannék? - mondtam magamban álmomban, miközben várt rám a fényesre suvickolt jövő. X. videófilmeket nézett saját elképzelt karrierjéről, a kisszobában. Én a nagyszobában szintén végeérhetetlen dialógusokba merültem magammal. Az ágy túl nagy volt nekem. A terasz is nagy volt, és már hemzsegett az ünneplőktől. Tengerpartra nézett...

Arra gondoltam, ha már egyszer mindenki itt van, hát inkább választok valaki mást (Z.). Közben X., egy másik, a vállamra sírta, hogy hirtelen nem szereti már feleségét, mit tegyen. És akkor felsejlett bennem, hogy az EGÉSZBEN nem vagyok biztos.

Y. a tengerparton sétálgatott. Egy darabon elkísértem, megsejteni, ő mit gondol. Nem gondolt semmit. A hullámokat nézte.

Elgyötörten ébredtem, még szerencse, hogy ott volt az a sok mosogatnivaló, amibe belefullajthattam az egész kócerájt.

Eltörölgetnéd?

Ha hazajön majd, azt mondom neki, nyugtalan voltam nélküled. Illetve jaj, nem is: azt mondom, restless... és a félsz: mi van, ha a restless nem is EGÉSZEN azt jelenti?

édes bók

- Hát... attól tartok, ez nem életem legjobban sikerült vacsorája...

- Ugyan már! Nem is a legrosszabb!

Ezen aztán olyan negyed órát nevettünk. Bók a nyelv bicsaklásainak...

going nuts

átmegyek dióba...
majom a farkának
hogy a nintendo
végül nőnemű
mint ahogy mondtam
(biztosra, ahogy illik)
nőnemű
nintendók,
virágozzatok
a halvány
ádventi
gyertyafényben!
shalom!

uti levelek 1

A ruhak gyorsan parologjak ki foltmentes rancaik kozul az ujjaszuletest. Forrosag. A fulemben Jeruzsalem jajgato alkonyata. Itt, ha a levegö mozdul körülötted, földöntuli eröket sejtve lelegzel fel a szellel. Mozgasod lassu es meltosagteljes, ugy teszel, mintha szabadon valasztanad ezt a szekerkerek-ritmust, holott ha akarnal se tudnal sajat ütemre lepni. Kezeidet nem tudod emelni: kezeid emelkednek. Labaid feketek, a belsöd folyton vizert kialt. A homlokodon a rancok elsimulnak. Az ahitott hüst idegenek tarsasagaban, semmi-szavak labdapattogasa fröcsköli köred. Nem sietsz a szavakat megerteni. Nem erted öket, de mintha eleg volna az elsöt kimondani, hogy folyjon belöled is ez az idegen, ez a szaggato nyelv.

lám én mennyiket beszélek

work is no way out - work is the way (the way is the work)

Pardonnez-moi mon ignorance

Pardonnez-moi de ne plus connaître l'ancien jeu des vers
Je ne sais plus rien et j'aime uniquement
Les fleurs à mes yeux redeviennent des flammes
Je médite divinement
Et je souris des êtres que je n'ai pas créés
Mais si le temps venait où l'ombre enfin solide
Se multipliait en réalisant la diversité formelle de mon amour
J'admirerais mon ouvrage

Guillaume Apollinaire, "Pardonnez-moi mon ignorance", dans Alcools

Bocsássa meg tudatlanságom
Bocsássa meg, hogy nem játszhatom már - mint hajdan - verssorokkal
Tudni már nem tudok, csupán szeretek
A virágok lángokká válnak szememben újra
S isteni meditációmba'
Megmosolygom mindazt, mit meg nem teremthettem...
De ha egyszer a végre megszilárdult árnyból
Sokszorozódva szerelmem alaki sokszínűsége rajzolódna
Csodálnám művemet

Guillaume Apollinaire, "Pardonnez-moi mon ignorance", Szeszek, ford. GJ

szak-

Francia tanulmányaimat a Debreceni Egyetemen ebben a félévben szakdolgozattal zárom.

"A szakdolgozat olyan alkotómunka eredménye, melynek során a hallgató valamely
részterületen elmélyíti szakmai ismereteit és az önálló tájékozódásra, ismeretszerzésre, a
szerzett ismeretek rendszerezésére és kreatív felhasználására való képességét, s ezt egy
koherens szöveg létrehozásával tanúsítja."

Munkám elmélyül és elmélyít. Csak úszóknak.

àbràs

A kérdést akkor fogalmaztam meg, ott, az utcára néző ablakban, helyesebben szólva abban az ablakban értettem meg, merről kell közelítenem. A gócpontban öt érzék: (tisztàn)látás (kép-zet), nyelv, tapintás (test), hallás (zene), és ötödikként valami, ami csak az enyém, ezotéria, sámánizmus, és egyik sem, valami, amitől többnek érzem magam, mert nem ismeritek: semmi.
Egyetlen ambíciómmá ott az utcára néző ablakban ez vált: fontossàgi sorrendbe állítani ezt az ötöt, hogyan érzékelem (min keresztül) azt, ami van.


A kérdés alapjában értelmetlen, illetve ezek a ponton értelmes utoljára, a megfogalmazás előtt, mert ki is gondolná komolyan, hogy a befogadás külön csatornákra bontható, alighanem ezért is rajzoltam amőbaformát a rácsok köré, mert organikus valami, állábak között vergődő, bekebelezett hús az egész, melyet aztán ígyis-úgyis savak bontanak le, és mindez távolról sem döntés kérdése, prioritásról beszélni pedig egész egyszerűen képtelenség egy ilyen eleve adott episztemológiai felállás elemzésekor.
De annyit megtudtam azért ott az ablakban, hogy a kérdést, melyet nem fogok végül feltenni, erről az oldalról kell közelíteni, az öt érzék oldaláról, aztán majd azt mondom, amikor a válaszra kerülne a sor (a kérdésre): tulajdonképpen – értik, ugye? – nyelvekről beszélünk, melyeken fogalmaznom kell magam, és itt kiderül az is mintegy mellesleg (egy elejtett kell-ből), hogy etikai megfontolások elsődleges szerepet játszanak abban, hogy a fel-nem-tett kérdés feltevése egyáltalán felmerül. De leginkább arról van szó, hogy szeretném végre tudni, mi történik majd, és mikor kezdődik el, hol.

“and everything else is momentary and everything else is just thought and everyone else is secondary and everyone else is momentary”

igaz történet a felnyiló szemben szűkülő pupillàról

A váróban ül, gyerekek játszanak műanyag színekkel, recepciós hölgy vette fel adatait minden kedves várakozónak, idős hölgyet mentős fiú – szolgáltatás – fuvaroz, időpontra jön majd elé, a csekket is kitölti, remegő keze hogy ne fáradjon. A műanyag színek emlékeztetnek valamire, ami otthon volt, egy nagy gömb lyukakkal és testek mellé, melyik résbe melyik test (ebből lesz az absztrakció), olvasnivaló téphetetlen anyagokkal a legkisebbeknek, előzékeny betegek örvendeznek jövő heti időpontuk hallattán ; egy apró nyugtalanság lebeg csak, hogy mindez idegen nyelven, most először, mi lesz, ha nem értik majd, mi lesz, ha rájönnek, hogy ő nem is ebbe való, nem is ebbe az illatos sterilbe, hanem egy másikba, egy hipósba, ahol több szó esik, és nagyobbakat puffan egy bútortalan folyosón…

Tekintetét a zöld pontra függesztve szedi össze magát, mert hiszen könnyű eset, ha valahol, hát itt közös nyelvet beszélünk, a zöld pontra lám önkéntelen fókuszál, még ha nem is értené, teszi helyette a test amit kell, nincs helye félreértésnek, annyi mindenen elbukhat a párbeszéd másütt (szavak, hangsúlyok, egy rosszul megválasztott, kisiklott igeidő), de itt minden rendben, itt tekintet van, idegek, táguló pupillák, közös rend, gondolta, mikor a szemébe pöffentettek hirtelen egy lökésnyi levegőt – egy pillanat volt –, halkan felsikoltott, mire az asszistenshölgy maga is meghökkenve tartotta vissza nevetését.
Nem baj, a környezet kicsit idegen, és nem várt levegőáramok lökődnek a szembe, de még ez sem baj, lehet attól még könnyed, lehet attól még egy kicsit unott, vagy bárgyú akár, itt van például ez a nehéz és vastag padlószőnyeg, melyet hetente egy éjjel illatosra sikál egy horkoló gép, így élni itt, értve a mozdulatok mögöttes tartalmait, figyelmet nem igénylő mondatokat formálni, hajlékonyakat, mint a test, hogy az már saját.

Bevált forgatókönyv alapján most újra székére ül, és vár… Szokásos ferde kiejtéssel szólítják, valami olyasmi, hogy Grüá, torz nagyon, de hallgat rá azért, és bár az idős hölgy előtte következett, indul… Tévedett. Grüá nem neki szólt, valaki van itt, aki tényleg Grüá (Gruat), akinek a neve senkit nem hoz zavarba: kimondható és ismerős.
Visszaül, de még ez sem baj, mert ezen meg lehet nevetni, a doktornőnek meghunyászkodva súgja, megszokta, hogy furcsán ejtik a nevét, a doktornő szemét süti, alighanem egy újabb nevetés folytódik táguló torokba, de nem baj, még ez sem baj, a gyerekek (mennyi van belőlük, és milyen ügyesen formálják maguk köré ezt a tudós világot!) elvonják az ember figyelmét műanyag színeikkel, az olvasnivaló a hajlékony mondatokkal, melyeket oly buzgalommal akar magába szívni, hogy övé legyen az a sok ismerős szó, hogy neki legyen ismerős az összes, mert olyan könnyű, amikor befelé jön, olyan felismerhető minden (még az is, amit most lát először), mert látott már hasonlót és ha nem, akkor egész biztos képzelt már el, de kifelé… (itt van például ez a néhány szó, melyet az asszisztenssel váltott) valahogy kicsit szorulnak a hangok, és szorul a szintaxis, és csak a már egyszer kimondott szó fér ki (színes testek, melyekhez méretre készül a rés), mintha minden szó eggyel nagyobb méret lenne az addigiaknál, hogy csak lépésenként lehetne újakat kiejteni, és csak fájdalmasan.

Gulyás Judit, szólal meg mögötte egy hang, a vele egyidős doktornő hangja, így, magyar hangokkal, bár francia hanglejtéssel.
Feláll.
Megfordul.
A doktornő az előző lesütött tekintettel – de mégis a szemébe – néz. Comment savez-vous ? Magyar vagyok én is – válaszolja már az ajtót magukra zárva az orvos (nem biztos benne, hogy jól hallotta, és tényleg magyarul volt-e, amit hallott, vagy csak képzelte, igazán nem volt tiszta, és főleg nem volt idevaló), annyit mond csak bennrekedt lélegzetét alig eresztve ki: bon (kérdő hangsúllyal, ahogy lassú gondolatok előtt szokás), és a műszer mögé ül, ahová szó nélkül tessékelik.

Ne haragudjon – mondja a doktornő (a lány), még soha nem rendeltem magyarul, engedje meg, hogy franciául folytassam, bár megkísérelte azért, hogy olvasd a betűket (tegezve, mert micsoda őrültség magázódni ebben az édes cinkosságban), de aztán megint franciául, furcsa, nyitott ‘e’kel ejtve az ‘et’-t… és ahogy ott ül, homloka a felületre tapadva, előtte falra vetített nagykapitálisok, és egy magyar, aki franciául kéri az ábécét (zed ugyebár a zé), nem játékból, hanem megilletődve, kényszeredetten, és mégis cinkosan, mert hát van valami, amit csak ők tudnak itt az egész épületben, olyan élesen szúr hirtelen az a fény a szemfenék felé, á gauche, á droite, vers le plafond, és a hideg szemészujjak olyan erős testiséggel húzzák le alsó szemhéját, hogy az ereket (vér) felfedjék, felerősödtek a világ felől érkező ingerek, magyar ingerek, magyar történet lesz belőlük, és a falon, a betűk helyén egy tükör élesedő körvonalaiban magát látja almát lopni egy idegen kert idegen gazdájától…

A rendelőből kilépve azt mondja, au revoir, és cinkostársától, Szó Tímeától – mint idefelé – egy rövid kézfogással búcsúzik, bár az imént még édes bensőséggel tegezte, simogató bensőséggel, igaz zavartan tartva a rendelői távolságot.

Az utcára kilépve vàratlanul apró légáramlat érkezik szemébe, épp csak egy sikoltásnyi puffanó nyomás, melytől a könnyek (résből testek) az absztrakciót siratni fakadnak elő, mert honnan a szimbólumok terhelő idegensége, mikor minden azzal a tekintettel kezdődik, azzal a réssel, amelybe egész egyszerűen nem fér be másik színű műanyag, kezdetben minden annyira szorosan egyértelmű, az a zöld pont, melyre bármely szem önkéntelenül fókuszál, hová lesz ? az érthetőség rovására megy, rohan, és egyre kisebb, mint a filmek végén a FIN a VÉGE hogy a kör körülötte összeszűkül, és mintha a távolság lenne a végén a kérdés, a perspektíva…

itélet - erôs szo

régota nem hoztam itéletet senkirôl. nem mondtam, nem szeretem, ha valaki ilyen vagy olyan. kihalt belôlem a reflex, bizonyàra miközben magamat mentettem sajàt itéletemtôl.
de ma azt mondtam (fizikailag) nem birom elviselni a tùl sok beszédet (hànyinger, fejzsibbadàs, erôs késztetés ütésre vagy orditàsra). a szavak ölnek.
és a szavak ùjjàteremtenek - mértékkel. csak ùgy, mint egy jo vörösbor.

egyik nap

egyik nap lendülök, elôzô nap elhaltak szakmai idegvégzôdéseim, és akkor most lendülök megint, termelek, irok, mindent szétirok, és tùl sok màr a szöveg, màr inkàbb tenni kell, du texte à l'action, sokszor fontosabb, hogy kinek küldöd, mint hogy mit, és fontosabb, hogy mikor.
egyik azt mondja, màsik ezt, ma délelôtt irtam egy szöveget, ami nem kell senkinek, hàt megtartom : engem gazdagit.
nehéz, fakir vilàg. fekszem a szö(ve)geken szivesen : ha csattan, ha szùr, azt szeretem, mert akkor màr mindjàrt megoldjuk, mert akkor màr lehet tovàbb lépni az ùjabb gondolatba.

elixír

(egyébként tényleg nem vagyok most vonalban - on line -, egészen 10 óráig tényleg kihúztam a kábelt, épp csak eszembe jutott valami)

ha valaha újra akarod élni a gyermekkorod, ha naív akarsz lenni, és egy kicsit bugyuta, ha tanítvány akarsz lenni, és nem tanár, költözz külföldre. a nyelv fog visszahúzni a letisztult sémák lehetőségeket rejtő világába.
boldogok a nyelvi szegények, mert övék a mennyeknek országa. de olyan menny, melyben nem akarsz megmaradni. magadon-tovább-menj.

ázsia

a lépcsőn loholtam fel, éhes voltam, és egy kicsit talán szédültem is már - az egész napos idegenben-ázás van hogy tetőtől-talpig ellep estére -, loholtam fel, harmadik emelet, nem is értem, mért kezdődnek 5-össel a szobaszámok, de van tonhal citromos mártásban, és főzhetek hozzá mondjuk rizst.
mellettem ázsiai pár, szatyrukban saláta, húsok és ásványvíz. nevettek, a fiú meg is előzött, és lihegve játszottak, rajtam keresztül mondták egymás felé, át az én felületemen, mondták egymásnak, és nevettek, azzal az utánozhatatlan csűrés-csavarással, a csékkel meg az orrhangzókkal, hogy dugult fejemet átmosta hirtelen a nyelv, amit szabad nem értenem, az ide-odacikázó falról visszatáncolás - a fordulókban suta kanyart vett a földet nem érő érthetetlen, és ettől kicsit felesleges, és ettől kicsit pazarló, és - igen - kicsit zavaró, szép kiszámoló.

quiproquo

volt egy meghatározhatatlan érzésem bizonyos szavakkal kapcsolatban, hogy talán nem az mondta őket, akinek a szájában végül a hangok formálódtak, és figyeltem a jeleket, hogy hátha többet akarnak, mint jelenteni, hátha felfedik önnön meztelenségük, de csak én maradtam itt felfedve, majdnem bőr alá ment a lökésszerű, hirtelen megértés, és elképedve vettem tudomásul, milyen szórványosan van jelen a teljesség, aminek pedig a lehetőségére mindent felépítettem, akkor amikor a szavakat kimondtam, mikor a szavakat egyenként vetkőztem le magamról, óvatlanul.

vasszilánk, nyílvessző, gyűrött papírok

Az jutott eszembe, milyen furcsa ötlet lenne, ha egyszer csak szerelmes leveleket kezdenék el ide írni. Csak úgy, bele a világba. És aki csak tehetné, magára venné. Repkednének a szavak, vasszilánk, nyílvessző, speech act. Speech intercourse.

(ha már boncolunk, nyúljon a hasfal váljon ketté)

Mondjuk azt írnám, hogy édesem, gyűrött papírra vetett soraid ellenére is, mégis, ne haragudj rám, látni akarlak. Gyűrött papír, ez fontos, mert anyagiságával, gyűröttségével duplán nyom (a latban, az időben... mi az a lat?... persze: mi az az idő?).
Igaz: a gyűrött papír nem segíti elő a kupidócskát: ugyan ki adott nekem gyűrött papírokat a közelmúltban?
Úgyhogy inkább olyasmit írnék, hogy könyvem lapjai észrevétlen siklanak el előttem, míg magányom zúzmarájától remegve rád gondolok.
Ez tetszetős. Mondjuk ezzel kezdem, ettől (világ)hálómban egy-két te elhánykolódik majd, a nyomtalanságból lassan váltunk egy kéjes nyomottságba, és felteszünk néhány alapvető kérdést a nyelv hatalmáról.

Te vagy az, aki cinikussá tett, te, aki végérvényesen beleírtad magad megrepedt tudatom réseibe. Szeretlek.