wieder zurück

a felhők a hegyekre ereszkedtek, minden idom tökéletlen, lyukas felhők, csúcstalan hegyek, és az út mikor véget ér, csak a szoszmók keringenek a kócos, élettelen térben. úgy vagyok, mint akinek egy régen, sietősen letett könyvet kell újra felvennie a fotel karfájáról, és elkezdeni nagy kínnal olvasni, ez ki, az mit akar, ez hol játszódik, és ki is írta amúgy? vissza-visszalapozok, megy az idő.

holnap újra balról-jobbra olvasunk.

elhatároztam, hogy szórakoztató leszek

első fejezet, melyben mindenki szórakoztatására elmesélek egy amolyan domesztikált anekdotát egy székről, melynek története van...

Valljuk be, nem mindennapi jelenség, hogy egy széknek története legyen. Főleg, ha nem is szék az illető bútordarab, sőt nem is egy darab... na de ne menjünk a dolgok elébe!
Történt egy nap, hogy gesztenyét szedni mentünk Christiannal és Johannával, a dossenheimi dombokra... ILLUSZTRÁCIÓ!











Amikor a helyszínre kiértünk, vettük csak észre, hogy nem vittünk magunkkal semmi táskafélét... Hatalmas termésre számítva azt fontolgattuk, hogy egy éppen hazatérő helyi lakostól kérünk egy nejlonzsákot. Nem tűnt különösebben barátságosnak, de rászántuk magunkat nagy szorultságunkban: megszólítottuk. 60 %-os vámot kért, de adott egy nejlonzsákot: csinosat.
A gyűjtésből visszatérve az autón valami színes nagyalakú üzenetet láttunk. Rossz helyen parkoltunk, futott át mindegyikünk fején... Ehelyett egy (újabb) színes nejlonzsák fityegett az antennára akasztva, rajta nagy betűkkel:
Ha esetleg még a nejlonzsákon kívül még egy székre is szükségünk lenne, hát el is vihetjük akár ezt a fekete irodai széket is... Auch háromszor egy mondatban... A szék tetszetős volt, az autó kombi: betettük, a helyi lakos kilincsére néhány különösen aprószemű gesztenyét akasztva cserébe.
Amikor felértünk az emeletre, és Christian elégedetten kipróbálta a szerzeményt, hirtelen kattanást hallottunk, és egy csavar csörgését a földön. A szék kicsit féloldalas mosollyal üdvözölte új otthonát.
Napok teltek el, és a szék használatlanul állt a szoba egyik sarkában, mígnem John egyik este sok szeretettel megajándékozott a székemhez három különböző méretű csavarral. Újabb napokra volt szükség, míg végül meg is javítottam a gurulós, fekete bőrfotelt. Igazi nagyfőnöki ülőalkalmatosság...
Tegnap este, egy szép csendes őszi este, gyertyák az asztalon, John a számítógépnél (a teljes romantika kedvéért), én az olvasólámpa alatt lábammal a radiátoron új városi könyvtári szerzeményemmel teljes harmóniában... amikoris hirtelen meggondolásból, anélkül, hogy én megmozdultam volna, a szék, a nagyfőnöki, hatalmas robajjal megvált kerekeitől, és földközeli pályára váltott. John riadtan pattant fel az asztaltól, és nézett hátra, én pedig, mintha mi sem történt volna, ugyanolyan ülő pozícióban, 40-50 centivel alacsonyabban... szakadtam meg a röhögéstől. Ő pedig nem különben.
Azóta a szék, a nagyfőnöki, a földön szolgálja új gazdáját új otthonában. A kerekekre asztallapot erősítve tökéletes, mélyüléses irodát alakíthatunk ki.
Így váltsa az ember gesztenyetermését huncut németek bizonytalan eredetű irodaeszközére...

őszi napsütés

Tegnap végre kisütött megint a nap. erre csak mentem, mentem, és annyit mentem, hogy izomlázam lett a fenekemben. Az ÉN fenekemben. Mármint hogy nem most lépdelt először árkon-bokron és órákon át...
Néhány kép arról, hogyan hódítom meg a várost. Illetve hogyan varázsol el ez a hódító...
Kezdődik a kertek alatt csörgedező öreg Neckarral.
Aztán a sétány a város felé, diófákkal szegélyezve:
Majd a gát...
És végig a Neckar mentén
felfelé:
A talán Hamburgba tartó teherhajókkal:
És kacsákkal anyának:
Na meg másfajta lúdfélékkel azoknak, akik felismerik őket... (Nils Holgerson, vagy tudom is én...):
Míg végül átkelek a hídon...
És lassan elérek a kertünkbe:
Hát ilyen város ez... még egy "előnyös" kép magamról, amire tellett telefonnal...

centré

kilépek a kapunkon, jobbra fordulok, aztán az első sarkon megint jobbra. bal oldalon egy kolostor. a kőfal mentén végig azt dúdolom, Herbst schöner Herbst... aztán ide érkezem. a fények most izzanak csak igazán: a táj nedves mohájában. elfelejtek egyedül lenni.

Téliesedés

Őszi nap volt, az első téli nap, mondom, s a varjak, mint megannyi szélszaggatta szemeteszsák lengtek a fák tetején... A busz felhorkant, műbőrülésein elterpeszkedtek aggodalmaink mint egy-egy viharos széllökés. Sóhajtottam.
- Más lottózik, én erkölcsi bizonyítvány igénylőt veszek kétezer-háromért, és várom, hogy mi lesz... A szerencse csapása üldöz, a Parti-Nagy-féle. Mert képzelje csak el, hogy kiderül: erkölcsös vagyok! Hová dugjam hófehér kezeim? És ha ne adj isten még fel is vesznek, oda a makulátlanok közé, hová dugjam akkor szárnyaim? Szárnyaim alá a fejem... Fejem a homokba...
Bámatag struccok ültek aznap a törékeny fák tetején, és hajladoztak az vacos-új téli szélben.

ahogy vesszük

- etüd -
"la signification d'un texte est solidaire de l'histoire entière de sa réception" (Paul Ricoeur)

játszódás

nem mese

nem festett és nem álmodott, hanem tapintható, szagolható szombat reggel: méltó helyére kerül a gomba és a sajt, piedesztálon csillog a szilvatorta, három euró csokorja a nagy sárga virágnak, és alhatok az árusnál, ha az Ardèche-ben járok, de leginkább a fények égetik belém, hogy már csak két hét, és itt kell hagynom, az utolsó tanítási nap könnyei ebben a fényben zuhannak ólomként ölembe. nem photoshop.
és volt még egy kormorán, aki a reggel elfolyását ünnepelte: egy szilárdnak mondható pont.

2007. 11. 05.

Mindazoknak, akiket a (nagyon) hosszúhétvége alatt elhanyagoltam (és itt elsősorban az aggódó szülőkre gondolok): itt ez a pár kép, hogy értsétek, miért nem esett jól napközben kimozdulni, hogy miben is áll a nappal csendje kilenc négyzetméteren és a betű hallgatagsága az őszi álmosságban.
Tegnap azért elmentünk páran gesztenyét szedni meg szőlőt lopni, én csipkét enni, a franciák – akiknek idejekorán megtanítják, hogy az mérgező, hűledezni, és egyáltalán egy kicsit megszédülni a friss levegőn, hadd legyen egy kicsit a négy fal kizárva, ne mi be.
Ezek történtek, na meg az, hogy a szomszéd hajnyírógépe félúton elromlott, aztán megpróbáltam ollóval befejezni (hátul!), de olyannyira kudarcot vallottam, hogy ma kénytelen voltam fodrászhoz menni. Momentán kicsit rövidebb a hajam, mint egy plezúros térdű kisfiúnak nyaranta, hát képet nem is merek csatolni... Majmegnő...
Holnap pedig újra a tananyag, és persze a készülődés a hétvége újdonságára (látogatóim lesznek!!!). Jij! Várlak titeket nagyon!