vissza-csavargás

Sajnos már itthonról, tompult emlékezettel és vágyakkal próbálom összeszedni, mi is történt. Jártam "otthon". Barát-családom, a táj, az illat, a város: léteznek. (Nem gondoltam, vagyis inkább: nem éreztem.) Változnak, élednek, fortyognak, hemzsegnek: nélkülem. Felváltva habzsoltam a hazatérés örömét (de hiszen itt van minden, és az enyém még mindig), és ismertem meg, fel valami nagyon tompa, nem fájó, nem lüktető, egyszerűen "lyuk" hiányérzetet. Hogy minden csak rövid, és minden csak részleges, és utána minden úgy megy tovább, ahogy eddig, és ez még csak nem is "rossz" vagy elviselhetetlen, egész egyszerűen csak érthetetlen.

Mennyit változtam! A lenti nyitottság, nagylelkű spontanitás, adakozás az adakozásért, a sharing, a partager, az osztozás (amiről már írtam korábban, hogy nem oszt, hanem szoroz), ami azóta valahogy nincs (mert én vagyok, mi, a hangyaélet)... Megtalálnám-e újra, ha "lent" lennék, a nyitott ablakok, teraszok, terek, egészalakos tükrök, teljes falat befedő, kitáró kirakatok országában? Megtalálnám-e azt a bizalmat, amitől elmúlik a gyanakvás, és felszabadulnak az (alkotó)vágyak? Kinek kell a tárgy? Kinek kellenek a falak? (Ezek valódi kérdések: kinek?) Ott, lent az igények szerények, a bőrök sötétek, a szemek ráncosak a naptól, a mosolytól, az utcák zajosak a hőtől.

Ezt láttam én. John más országban járt, egy olyan országban, ahol a turistákat kizsákmányolják, ahol a kresztáblákat megspórolják, jobbról előznek, és eszelősen drágán adják a halat (már Portugáliához képest). Azért persze ő is majdnem megnézett egy place du palais-i eladó házat az ingatlanügynökkel, és a sharing őt is emlékeztette, kellemesen, melegebb égtájakra.

A melegség persze biztosan kulcs: a klíma. Be lehet rekedni falak közé könnyen egy esős országban, de nem muszáj. És a hangsúly ezen van - számomra -: a kompromisszumokon. Hogy az országba kell-e belenyugodni, a szokásaiba, vagy a magunk és a tér energiái között kell-e középutat találni. Kimenni. Esőbe szagolni. Hagyni - csak azért is - teret a váratlannak. Túl gyakran takarózunk a munka terhével, az időjárással, a szociális kódokkal, a zárt terekkel és mások zárt elméivel. A nyitás mi vagyunk. A nyitás mi lehetünk.

Legyen tétje a mindennapoknak! Legyenek célok, és legyenek olyan idők, amelyek a célok kiforrására alkalmasak: "üresek". Legyen fontos a másik, legyen fontos a tér, melyben élek (a nagy tér, nem a lakás, és még csak nem is a kert)! Legyen fontos a másik! Én ne legyek fontos, vagyis ne a kényelmem legyen a fontos, hanem a tartalmam. Milyen könnyű ezt azokkal az emberekkel! Ők az én hiányom. Vagyis ők azok, akik a hiányomat eltüntetik a jelenlétükkel. Ők azok, akik azt, ami bennem erő, a puszta létezésükkel felszínre hozzák. Mert élnek. Mert szeretnek élni.

(képek folyt köv)

"People believe a bit too easily that the function of the sun is to help cabbages along"

Une vie qu'est-ce que c'est? Az emberek kicsit túl könnyen hiszik azt, hogy a nap arra való, hogy adjon egy lökést a káposztáknak. Ok, következmény, kijelentés, következtetés. Az élet szép, szép vagy: te vagy az élet. Az emberek kicsit túl könnyen hiszik azt, hogy a káposztákat kapálni kell. A káposztákat kapálni kell. A káposzták fejek. A fejeket kapálni kell. Life is metaphor resisting syllogism.

A véletlen találkozásról

Mekkora luxus is valakivel, aki fontos neked, véletlenül összefutni! Hogy ez nekem nem adódik... hogy megyek az utcán, és véletlenül összefutok Aurélie-vel. Vagy Norcsával. Vagy Tóbival.

Mekkora luxus is a véletlen találkozás!

Nem célzatos. Ajándék. Meglepetés.

Téliesedés

Őszi nap volt, az első téli nap, mondom, s a varjak, mint megannyi szélszaggatta szemeteszsák lengtek a fák tetején... A busz felhorkant, műbőrülésein elterpeszkedtek aggodalmaink mint egy-egy viharos széllökés. Sóhajtottam.
- Más lottózik, én erkölcsi bizonyítvány igénylőt veszek kétezer-háromért, és várom, hogy mi lesz... A szerencse csapása üldöz, a Parti-Nagy-féle. Mert képzelje csak el, hogy kiderül: erkölcsös vagyok! Hová dugjam hófehér kezeim? És ha ne adj isten még fel is vesznek, oda a makulátlanok közé, hová dugjam akkor szárnyaim? Szárnyaim alá a fejem... Fejem a homokba...
Bámatag struccok ültek aznap a törékeny fák tetején, és hajladoztak az vacos-új téli szélben.

Logikus: Bacsó

aszongya Gadamer után szabadon, hogy a boldogság (tudniillik aminek keresésére indultunk), "sohasem a csak szemlélődő élet, hanem éppen azzal van állandó vonatkozásban, ahogy vagyunk, s még lehetünk". És még azt is mongya a Bacsó (a Béla): "Annak lehetősége, ami az ember még lehet, csak akkor tárul fel, ha arra tekint, ami van, s nem arra, ami kedve szerint még lehetne". Ezt két különböző helyen írja a Bacsó, de egyik részlete annak a szövegnek, melynek a másik végkövetkeztetése, s ha ennek megfelelően feltételezzük, hogy a két kijelentés egymással logikailag összevethető, úgy arra a szillogizmusra jutunk, hogy a boldogság feltárásához arra kell tekintenünk, ami van, s nem arra, ami kedvünk szerint még lehetne, ez a van pediglen szoros összefüggésben volna azzal, amik még lehetünk. Vagyis amik még lehetünk, mely jelen boldogságunk kulcsa, a vanban, s nem a lehetséges leszben keresendő. Ami szöges ellentéte ugyebár annak (pusztán logikailag, már ha elvonatkoztatunk attól, hogy az idő távolról sem szimmetrikus), amit a minap pár szóban idevetettem mint könnyen feltáruló igazságot, nevezetesen, hogy "là où l'on va, on y est déjà" (ahova megyünk, ott már ott vagyunk), mely egyébként politikai szlogen egy toulouse-i plakáton, és amelynek ebből kifolyólag hajlamos vagyok kevesebb hitelt adni, mint a Bacsónak (a Bélának), vagyis összegzőleg: nem kell kétségbe esni, és minden kapadozás felesleges, sőt kártékony, mert boldog akkor leszek, ha arra vetem tekintetem, ami most vagyok, és ami engem majd elvezet oda, ahol jobb és igazabb leszek. Persze ez így már nem biztos, hogy Nikomakhosz.

betyàr nagy csavargàs

(egy ideje elfogytak a szavaim, illetve ha jobban belegondolok, a magyar szavaim fogytak el. ijesztô ùjratanulàs...)

az eddigi egy év (mert màr egy éve, bizony, hogy eljöttem otthonrol) - azt gondoltam - csavargàs volt.
valojàban csak ùt a csavargàs felé : felkészülés.


mostanra tisztult le
annyira a lerakodott
mostanra végre
kristàlyos az elrugaszkodom
kitanult lépésekrôl,

hogy igazàn ùtnak merek indulni.

nem a tàvolsàgra gondolok : az utazàs milyensége vàltozik, a vàllalàs bàtrabb, az elrugaszkodàs könnyedebb, mert szükségszerû.
a kezem fekete és szüretszagù, a hàtamon egy zsàkban minden, ami az élethez feltétlenül szükséges. nem kell sok. ami életszükséglet, az mind elôttem : az ùton. talàlkozàs, amibe beleàjulok, beleùjulok.
talàlkozàs mint birtokbavétel. de nem ùgy, hogy enyémmé teszem, hanem ùgy (ahogy heidegger mondja), hogy màssà vàlok a talàlkozàs momentuma àltal.
egy kicsit most nem leszek sehol, és nem megyek sehova. ez a terv. ami nem azt jelenti, hogy nem tudom, mit akarok. épp ellenkezôleg: most TUDOM, hogy ezt akarom. és minden ehhez hasonlo akarat valami szilàrdhoz vezet. ha màshol nem: bennem valami meg fog szilàrdulni. de lehet, hogy körülöttem is. talàn valami még fel is épül - ki tudja - ebbôl a nagy kovàlygàsbol.

köszönöm a türelmet!

megszolalàsig

Első nap (a tegnapi)

Mivel ma dolgoztam (első munkanapom), hát elmondom, milyen. Van egy nagy és hűvös, elég kopár, de tágas és világos és ettől kellemes terem, benne öt számítógép. Önálló vagyok, de nem is akármennyire. Hagynak dolgozni, és ha haladtam valamire, akkor jelentést teszek. Néha megkérdezik, hogy jól megy-e. Ha kérdezek, válaszolnak. A közvetlen főnököm egy korzikai nő (bár ebből csak a korzikai látszik rajta): neve Elisabeth (száraz, de a nevetése az egész termet betöltve kelt újra életre). Nagyon tisztán lát, és kerek-perec mondja azt, amit gondol. Hosszú a nap (9-től fél 1-ig, majd fél 2-től fél 6-ig - négytől már visszaszámolok!!!), és az összes időt én építem be. Nem is olyan könnyű szabadnak lenni.

Izgalmas és kreatív, felelősségteljes és könnyű is közben...

Nincsenek kétségeim (az alapokat illetően legalábbis).Van, hogy pont ott vagyunk, ahol lennünk kell.

Egyedül szopogattam itthon szokásos esti vörösboromat provence-i olívabogyók kíséretében (ugyanis ma reggel piacoltam, miután a harmadik főtéri kávézó teraszán elfogyasztottam kávémat croissant-omat... ez egy ilyen klasszikus francia giccs itten gasztronómiailag, egy ilyen napfényes ráadásul), tehát éppen magányosan (és ettől kicsit szomorkásan) iszogattam, amikor bekopogott Christelle, az egyik kolléganő (nagyon szép, kicsit amazon jellegű, napégette, erős, tiszta arcú). Beszélgetni kezdtünk az ajtóban, és roppant megörültem, amikor felcsillanó szemmel fogadta el meghívásomat: végre van kivel koccintanom, gondoltam. De ez még nem minden. Nem telt bele sok idő, és kiderült, hogy huszonöt kilométerre innen öt lovat tartanak, melyek közül négy magyar lipicai. És ezt hallgassátok! A kedvese tavaly Szilvásváradon keresett fedező mént. Na erről beszélek, amikor azt mondom, hogy vannak pillanatok, amikor megerősítést nyerünk, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell.

quiproquo

volt egy meghatározhatatlan érzésem bizonyos szavakkal kapcsolatban, hogy talán nem az mondta őket, akinek a szájában végül a hangok formálódtak, és figyeltem a jeleket, hogy hátha többet akarnak, mint jelenteni, hátha felfedik önnön meztelenségük, de csak én maradtam itt felfedve, majdnem bőr alá ment a lökésszerű, hirtelen megértés, és elképedve vettem tudomásul, milyen szórványosan van jelen a teljesség, aminek pedig a lehetőségére mindent felépítettem, akkor amikor a szavakat kimondtam, mikor a szavakat egyenként vetkőztem le magamról, óvatlanul.

számú kísérlet (számú beszámoló)

a céltalanság gyönyörködtet (nem én mondtam!).
de a céltalanság életeket is követelhet.
szembesüljetek a valósággal!