találmányok

az ember nézegette egy ideig a lábat, majd feltalálta a kereket.
jól megnézte a szárnyat, és feltalálta a Boeing 747-et.
a postagalambról eszébe jutott a távíró.
(a paprikáról a c-vitamin... de hogy hogy'?)
aztán a teliholdra nézett.
- ugyanezt a holdat látja egy másik országban egy másik szempár - mondta, és feltalálta az internetet.
ez az oldal is, melyet itt látsz, kedves olvasó, a telihold képmására született.

hálni járó világháló

úgy vagyok vele, világraszóló nagy dolgokat képzelek mögé... majd most bukkanok rá, mintegy véletlenül, arra a szövegre, melyet meg akarnék írni, arra, amely mindent kimond, majd most arra a képre, mert hát az egész világ itt hálóz előttem, melyet neked akarnék elküldeni, hogy értsd, neked, aki (ma) nem írsz, hiába nézem, neked, aki nem felejtesz el élni.

Honlap-pangàs

Bejegyzés érkezett, ma, augusztus utolso munkanapjàn, Forcalquier-ben töltött napjaim közt e jeles utolso elôttin. (Nagy Nora jegyzett be, akire mostanàban annyit gondoltam, és akit alig egy hete egy zürichi vonaton làtni véltem. Nem ô volt, sajnos.) Azt irja, nem rossz nem részévé vàlni a helynek, ahol élsz. Esélyrôl beszél, csigahàzrol, de közben borrol, sajtrol és tejrôl, és olyan szavakat hasznàl hozzà, amiket nem ismerek.

Honlap. En azt mondom, sehol nincs. Az informatikus tudja, hol van (gyökér). Akkor létezik, ha tudod, hol van ?
Hon - lappangàs :
minden - hol?

Tegnap négy csomagot csinàltam : a legnagyobb kupac itt marad az iroda poros emeletén. A màsodik a szeptemberi (ez a legösszetettebb : szüret, épitôtàbor, szakdolgozatiràs és àllamvizsga). A harmadik kupac csak egy haza(mert azért az van)rohanàsra elég : két bugyi és egy szàmitogép. Ez a hàrom fôkupac van, de emellett ott virit még mindaz, amit itt Forcalquier-ben kell visszaadnom jogos tulajdonosoknak. Egy Marokko utikönyv, egy vàza, egy-két térkép tàjakrol, ahol egy ideig biztos nem sétàlgatok. Semmit nem szeretnék elvinni, ami nem az enyém.

Hol vagyok otthon ? Ott, ahonnan éppen elmegyek. Hol-nap. Meg még itt, leginkàbb : köztetek.

BARKÓBA, Forcalquier

- vagy másképp teszem fel a kérdést -

Mit hagyok majd itt, mikor elmegyek ? (eddig mindenhol hagytam valamit, állótükröt falnak támasztva, vergődő slagot, szűkölő árnyékot pihenő állaton)
Most mintha elrebbennék csak, mikor senki nem néz ide. Senki nem néz, rebbenhetsz. Nincs mit nézniük. Nincs mivel. Nincs mit. Nincs mivel. Nem tudom, meddig látnak el, ismeretlen állatfajta ismeretlen tűréshatárral. Ellát idáig ? Igen, nem, talán.
Én vagyok az, akit nem érdemes megszólítani. Én vagyok az, aki nem válaszol, hiába szólongatják. Alszik. Gondol egy tárgyra, élőlényre. Igen. Én vagyok. Nem. Fogalom egyre közelebbről.
Van egy hon-lap, ahol otthon lehetsz. Húsz kérdésből kitalálja, mire gondoltál. Akármit. Minél többen álmélkodunk, annál hamarabb találja ki. Figyelnek rá, amíg kérdez. Csak kérdezni tud.
Itt van egy hon-lap, itthon vagyok, és itt vagyok otthon is. Húsz hónapja mellébeszélek, tíz. Kérdezek csak, mert addig figyelnek. (Figyelni szép.) Aztán majd elmegyek, marad utánam egy csend legalább, míg be nem növi az eső.
- Ne fáradjon - mondja.

Kitalálok.

Vidék

Éljen az internet-mentes élet! Újra felfedezem a papírt, a sötétet, a csendet, a levegővétel ívét, a mozdulatot, az "étkezést" (nagyapi), a magányban kerekedő, nyomtalan gondolatot, a céltelen sétát. Buddhista szerzetes vagyok. Érzékeim finomodnak.

a nyomtalanság cáfolata

nem nagy felfedezés, és főleg nem az enyém, de hirtelen olyan intim módon rámvetült, hogy beleillik egy naplóbejegyzésbe...
a technológia vívmányainak egyik ocsmány kis következménye, hogy elhisszük a reverzibilitást. itt van például a gépelés, beírom, kitörlöm, ide tűzöm, oda faragom, és már úgy repkednek a szavak, belecsapódnak ártatlanul nyitva tartott szemekbe, makacs vasszilánkként.
valójában - újra kell tanulni - semmi nem nyomtalan, aminek tanúja van. még ha én is vagyok az egyedüli tanú (leírom, kitörlöm, talán el is felejtem), azért mégiscsak belémcsatolódik a betűsor és ami mögötte (előtte) van. és ha aztán a szavak elszemtelenednek, és már kimondani is úgy mondjuk ki őket, mintha csak játszásiból, és ha már a kar is úgy lendül, mintha súlya se lenne, ha már a test is mintha csak mesélnénk, olyan hajlékony, akkor hirtelen az egész megfordíthatatlan tüzesvas-érintés egyszerre, egy szintén mélyen időbe ágyazott pillanatban, elviselhetetlen súllyal nehezedik ránk. hogy újratanuljuk a valóságot, mely nem visszavonható.
ma délután hazajöttömben húsz perc alatt háromszor másztam bele magánéletekbe. két férfi pisilt, egy nő meghalt.

Tündérből lett Én, teből lett pillanat

A blog újabban az egyik legfontosabb kommunikációs eszköz (a magánszférában is és a magán-szférámban is). Én nem használom ugyan (gyakran) reklámcélokra, esetleg néhány könyv vagy filmajánló ficcen be olykor, de azért igen nagy hangsúlyt fektetek olvasóközönségem érdeklődésének fenntartására. Ezért aztán úgy döntöttem, szélesítem kommunikációs csatornáim skáláját: a kép és a szöveg mellett most már videókat is közlök. Most annál is inkább szükség lett erre, mert közlendőm multimediális jellegű.
Megfigyeltem, hogy felvettem egy szófordulatot. Igen beszédes szófordulat (milyen is lehetne még a szófordulat, mint beszédes)... Mondataim után, előtt, talán a kelletténél sűrűbben odatűzöm, hogy: moi (moá). Vagyis hogy "én" (megjegyzem, ez nyelvi sajátosság is, mert a kötött szórend miatt csak így tudnak hangsúlyokat áthelyezni a mondandón belül).
ÉN: vagyis hogy én mint az, aki nem te vagy, mint az aki nem ti vagytok. Mindez a francia fintorgással együtt érdekes egyvelegét adja egy meglehetősen pökhendi és ugyanakkor kicsit világfájdalmas nagy-magányosságnak. Gondoltam, felveszem videóra, hogy megnézzem, milyen. Aztán gondoltam, felteszem ide, hogy kifigurázzam. Érdekes kísérlet volt. Érdemes megfigyelni a moák hanglejtését (a moa nem népcsoport, az én nem antropológus), hogyan is válik az ember egy kicsit életunttá.


Persze az én esetemben az életuntság csak játszási.
Nejjáték viszont ez a másik jelenség, melyet az elsőtől függetlenül figyeltem meg. Mese inkább, nem is jelenség.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy te. De még a te előtt volt egy én. (A krónikások véleménye nem minden esetben egyezik persze az események sorrendjét illetően, de takk, most mese van, vita nincs.)
Valahol az üveghegyen is túl (vagy valami tükröződő felület, a fene tudja) volt egyszer egy én, aki igen kicsi volt, majdhogynem a legkisebb, ezért aztán útra kelt, hogy szerencsét próbáljon.
Találkozott is a tevel, aki nem teljesítette három kívánságát. Aztán - folytatva útját - találkozott a tevel. Nagyon meglepődött, mert azt hitte, hogy már egyszer találkoztak. De ez most a te volt, és teljesítette - jól-rosszul - legalább az első kívánságának a felét, majd tovább ballagott.
Az én is folytatta hosszú és fáradságos útját, míg - csodák-csodája - megnyílt előtte egy hatalmas kapu, és ott találta magát (na hol?): a te előtt. Istenem - motyogta maga elé kicsit zavartan az én - hát hogy is lehet, hogy én folyton a tevel találkozom, míg hamubasült pogácsám majszolva, és az elágazásoknál hosszan csattogtatva karikás ostorom lassan elkóborlok itt-otthonról. És el is határozta, hogy megkeresi a legbölcsebb bölcs öregasszonyt, hogy megkérdezze tőle, mi lehet a rejtély nyitja.
Utolsó hamubasült pogácsájának már a nagyobbik felét elrágcsálta, amikor végre elérte az öregasszony házikóját, be is kopogott, és földbe gyökerezett a lába, mert hát - nincs mit tenni - a te nyitott ajtót. Zavarában az én nagyot pislogott, és mikor felnyitotta a szemét, már nem a te állt előtte, hanem a pillanat.
Hogy boldogan élt-e, nem tudom, talán még meg se halt, és azóta is fél pogácsáját majszolgatja a teből lett pillanattal, álmélkodva életének mesebeli fordulattal be(ki/túl/át)népesült mozzanatain.
Itt a vége, vagy talán a kezdete, futni meg végül az idő fog, nem a kedves olvasó, TE.

hálók hálója

Ma regisztráltam a harmadik virtuális hiper-szuper ismerettség-detektorra (iwiw és facebook után most yaari, Indiába(n) utazunk). A találmány elképesztő lehetőségeket rejt, persze. Az információ keringetésétől az ismerettség megkötéséig minden elképzelhető.
Egyébként is a hálók korát éljük. Az összes nagy gondolkodó emellett kampányol, a felmerülő etikai dilemmákra a válasz most már nem az egyén, nem az állam, nem az intézmény, hanem: a háló. Nem nagy találmány, arról van, szó, hogy ami eddig közösségként működött, azt most - a világ botrányos izgágasága miatt - kénytelenek vagyunk hálóként modellezni. Nevet adunk neki, formát, keretet.

Sok nevet. Sok keretet.

Nem azt ismételjük-e, amitől elszakadni próbálunk? Kezdetben volt a közösség, mely amúgy kultúrtörténetileg a modernséggel jól felaprózódott egyénekre, abból lettek a kis amerikaiak. Aztán mikor felfedeztük ennek a formációnak a zsákutcáit (a hamburgerek burjánzását, a taposást meg a nagyra hízást), akkor fogtuk magunkat, és újra feltaláltuk egymást.

A háló lett az, ami a pálya különböző térfeleit elválasztó felületként lehetővé teszi: a játékot. A térfeleket úgy választja el, hogy mindnek része, ettől teljesülnek a játék feltételei. (Ha létezne magyar szó, azt írnám): interface (arcköz, köztesarc, felület arcok között, arcmezsgye). Most pedig mit látunk: éppen amikor az egységet próbáljuk visszacsempészni a felaprózódó világba, maga az egységteremtés gesztusa sokszorozódik, pereg szét darabokra. Már iwiw, már facebook, már yaari, már azt se tudom, melyiket nyissam meg, ahelyett, hogy magamat nyitnám.

Persze regisztrálok azért a harmadikra, és biztosan a negyedikre is fogok: semmiből nem akarok kimaradni. Csak éppen a lényeg el ne vesszen, csak megtaláljuk egymást a hálók hálójában... Indiában keresgélünk, Indiában azt találjuk: mit keresünk mi itt? Viccnek jó. Tanulságnak.

u-tópia

Gondoltam, megnevettetlek titeket. A neten böngészgetve ezt a mondatot találtam:

"The new Travelling Gallery is currently on tour with an exhibition entitled Access All Areas. "

A fordítást csak az udvariasság kedvéért tűzöm ide, bár nem vagyok benne biztos, hogy a hír éle (az angolos tömörség, mely talán a humor elsődleges forrása itt) átadható.

"Az új utazógaléria "bármely terület elérhető" című kiállítása turnéra indult."

Hogy mi is az, ami "access all areas" címen cirkulál a világmindenségben, azt nehéz lenne elképzelni.
Mindezt egy olyan médiumon közölni, mint az internet, ami aztán végképp sehol nincsen: ezt nevezem igazi u-tópiának. Akárhányszor elolvasom, elnevetgélek itt magamban. És ez már nem is a beaujolais. :)