Tündérből lett Én, teből lett pillanat

A blog újabban az egyik legfontosabb kommunikációs eszköz (a magánszférában is és a magán-szférámban is). Én nem használom ugyan (gyakran) reklámcélokra, esetleg néhány könyv vagy filmajánló ficcen be olykor, de azért igen nagy hangsúlyt fektetek olvasóközönségem érdeklődésének fenntartására. Ezért aztán úgy döntöttem, szélesítem kommunikációs csatornáim skáláját: a kép és a szöveg mellett most már videókat is közlök. Most annál is inkább szükség lett erre, mert közlendőm multimediális jellegű.
Megfigyeltem, hogy felvettem egy szófordulatot. Igen beszédes szófordulat (milyen is lehetne még a szófordulat, mint beszédes)... Mondataim után, előtt, talán a kelletténél sűrűbben odatűzöm, hogy: moi (moá). Vagyis hogy "én" (megjegyzem, ez nyelvi sajátosság is, mert a kötött szórend miatt csak így tudnak hangsúlyokat áthelyezni a mondandón belül).
ÉN: vagyis hogy én mint az, aki nem te vagy, mint az aki nem ti vagytok. Mindez a francia fintorgással együtt érdekes egyvelegét adja egy meglehetősen pökhendi és ugyanakkor kicsit világfájdalmas nagy-magányosságnak. Gondoltam, felveszem videóra, hogy megnézzem, milyen. Aztán gondoltam, felteszem ide, hogy kifigurázzam. Érdekes kísérlet volt. Érdemes megfigyelni a moák hanglejtését (a moa nem népcsoport, az én nem antropológus), hogyan is válik az ember egy kicsit életunttá.


Persze az én esetemben az életuntság csak játszási.
Nejjáték viszont ez a másik jelenség, melyet az elsőtől függetlenül figyeltem meg. Mese inkább, nem is jelenség.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy te. De még a te előtt volt egy én. (A krónikások véleménye nem minden esetben egyezik persze az események sorrendjét illetően, de takk, most mese van, vita nincs.)
Valahol az üveghegyen is túl (vagy valami tükröződő felület, a fene tudja) volt egyszer egy én, aki igen kicsi volt, majdhogynem a legkisebb, ezért aztán útra kelt, hogy szerencsét próbáljon.
Találkozott is a tevel, aki nem teljesítette három kívánságát. Aztán - folytatva útját - találkozott a tevel. Nagyon meglepődött, mert azt hitte, hogy már egyszer találkoztak. De ez most a te volt, és teljesítette - jól-rosszul - legalább az első kívánságának a felét, majd tovább ballagott.
Az én is folytatta hosszú és fáradságos útját, míg - csodák-csodája - megnyílt előtte egy hatalmas kapu, és ott találta magát (na hol?): a te előtt. Istenem - motyogta maga elé kicsit zavartan az én - hát hogy is lehet, hogy én folyton a tevel találkozom, míg hamubasült pogácsám majszolva, és az elágazásoknál hosszan csattogtatva karikás ostorom lassan elkóborlok itt-otthonról. És el is határozta, hogy megkeresi a legbölcsebb bölcs öregasszonyt, hogy megkérdezze tőle, mi lehet a rejtély nyitja.
Utolsó hamubasült pogácsájának már a nagyobbik felét elrágcsálta, amikor végre elérte az öregasszony házikóját, be is kopogott, és földbe gyökerezett a lába, mert hát - nincs mit tenni - a te nyitott ajtót. Zavarában az én nagyot pislogott, és mikor felnyitotta a szemét, már nem a te állt előtte, hanem a pillanat.
Hogy boldogan élt-e, nem tudom, talán még meg se halt, és azóta is fél pogácsáját majszolgatja a teből lett pillanattal, álmélkodva életének mesebeli fordulattal be(ki/túl/át)népesült mozzanatain.
Itt a vége, vagy talán a kezdete, futni meg végül az idő fog, nem a kedves olvasó, TE.