háziállat

John szeretne egy törpepapagájt, illetve kettőt. Hogy nyitva lenne a kalitka, és ha ketten vannak, nem unatkoznak napközben sem... Ma elmentünk egy kisállat-kereskedésbe, "csak mert útba esett". Volt egy pár hal, amelyeknek darabja az én 10 havi nettó fizetésembe kerül. Meg egészen elképzelhetetlen alakú és méretű tengeri herkenytyűk, akváriumi korallok, lógós fülű nyulak és egy albínó piton. (Az csak két havi fizetésembe kerül, de persze a hosszútávú költségbecslésbe inkább ne is menjünk bele...)

Úgy egy hete körülbelül lett egy háziállatunk. Nagyon szerény fajzat, enni nem kér, nem is tudom, hogy min élhet, leginkább csak alszik. Mégpedig nem is akárhol: a konyhaablak kilincsének párkányán. Egy katicabogárról van szó: nagyon megszerettem. Neve még nincsen. Vajon elrepül majd?

(Két nappal a bejegyzés után John kieresztette az ablakon, mondván, hogy a természet része. LOL)

isa, por és homou

hetek óta egy vulkán sírja magát vissza a földre.

lávaszilánk koccan

földet érve.

nem veszed észre.

mert víz simul köré:

nem veszed észre.

és mikor lábad elé nézel,

az hamu és szarkaláb.

de nem tolakszik senki

a hamut félrefújni.

és katángkóró vegyül

magmalisztbe,

de élünk, mint azelőtt:

hamvasan, borúsan.

bár földvelő takarja

szürke arcunk,

élünk, mint porcelán:

fehéren, élesen.

és mikor hajadba túrsz,

az füst és kecskefűz.

kétfelé hajlik középen.

csak az egyik fele sír.

súlyos

hetek óta ásvány

borítja az eget.

és mi csak élünk.

hetek óta élünk.

jelentem

megjelentem

sarki róka, sarki nyúl, sarkos megfo, galmazás

(elfogytak saját szavaim: maradnak a modellek)

arról, ami órán - egyebek közt - megfordult ma bennem.

a remek kis homeosztázis, mely a sarki nyúl és a sarki róka példázatában tárul elénk a maga szépségében: ez volt az indító gondolat. elszaporodnak a nyulak Kanada széles mezein. a sarki róka ezen felbuzdulva nagy vadászatba, s falatozásba kezd, és ily módon szépen kikerekedve nagy szaporulatot hoz létre. erre a nyulak száma csökkenni kezd, és néhány róka éhen hal. ekkor a nyulak megint erőre kapnak, és így tovább...
eddig a példázat, innen a gondolat.

vegyük az embert, és az erőforrásokat, melyekből "táplálkozik". az ember új erőforrást fedez fel, neve kőolaj, és ezzel mintha nőtt is volna erőforrásainak mennyisége. gondol egyet (vagy még csak nem is gondol), és eszeveszett kitermelésbe kezd, használja fűre-fára, illetve fű-fa helyett, mígnem a kőolajmennyiség radikálisan csökkenni kezd. mit tesz ekkor az ember? (mert hogy a kőolaj elég semlegesnek mutatkozik az ügyben...) Mi sem logikusabb!
rájön ugye, hogy kifogyóban vannak a készletek, tehát: háborúzni kezd. vagyis olyan tevékenységbe fog, mely az erőforrások további apadásához vezet. ez az, amit a ravasz sarki róka soha nem tenne.

a párhuzam persze nem tökéletes, mert a kérdéses erőforrás elég tehetetlen a homeosztázis helyreállításában (annál is inkább, mivel évmilliók kellenek "szaporulatának" létrehozásához). de ha táplálékláncban gondolkodunk, akkor sem jutunk sokkal messzebbre.
adott egy törzsi szervezetben élő népcsoport, az egyszerűség kedvéért egy szigeten, a szemléletesség kedvéért pedig: a Húsvét-szigeteken. az erőforrások megfogyatkozásával a törzsek között kannibalizmusig fajuló konfliktusok alakulnak ki (eddig jó, mert legalább új táplálékforrást vontunk be a láncba, tehát a probléma megoldódott, ráadásul az egyensúly is nagy eséllyel beáll, hiszen a kannibalizmus egyszerre növeli a rendelkezésre álló táplálékmennyiséget, és csökkenti az éhes szájak számát). azonban a harcok közepette (kulturális) igény támad arra, hogy ilyen-olyan (szimbolikus, de nagyon is anyagalapú) módokon erejüket villogtassák a sziget lakói. ezért aztán egyre magasabb házakat emelnek, egyre nagyobb szobrokat faragnak, és szép lassan szószerint kihúzzák a talajt saját lábuk alól. a fakitermelés következtében a sziget talaja rohamos ütemben erodálódik, a sziget zárt rendszere külső forrásokat is képtelen lesz bevonni, mivel a halászathoz szükséges kenukat sincs már miből megépíteni. vagyis a kultúra kiöli önmagát.

mindezt persze a lehető legkevesebb cinizmussal, csak higgadtan, csak józanul, mérlegelve a lehetséges konfigurációkat... vannak még mások is, azokról majd később...

hódjárás

hódnézőbe mentünk a Rhône partjára, egy mély(ről)-ökológussal, aki mindent tud az ökoszisztémák paradoxonjairól, és találtunk is jópár fognyomot, méteres fákat kidőlve, az első reccsenés hallattán a kis állat elszelel, és vár, akár napokig, hogy dőljön, aztán folyóátúszás 4 perc alatt, mint a fóka, víz alatt, cellulózbontó baktériumok ürítés után rögtön visszajuttatva a szervezetbe, mondhatni a hód duplán emészt, a nyárfák apró cserjékké változnak, ahol az elrágott törzs ezer felé ágazik, így lesz sokszínűbb a populáció, homokon orchideák hibridjei sorakoznak, szirmaik apró kis emberkét formáznak, mind-mind más alakú, Rhône két csatornája közül egyiken vízerőmű, állandó vízhozam kell, de a másik ágon hol nincs szinte semmi víz, hol 4000 m3/s-os sodor mélyíti egyre a medret, már a talajvíz szintje alatt folyik a Rhône, az meg - mit van mit tenni - bele a Rhône-ba ő is akkor, nyolcvan százalékban talajvíz csorgadozik a mi kis folyamunkban, és közben zsírban oldódó PCB polietilén-származéktól dagadnak a halak, halászat nem tilos, csak megenni tilos, amit fogtál, most várjuk, hogy leülepedjen az ipari park szennye, de a Lyon kistérség markolóval mélyíti a medret, hát várhatjuk, vízkezelő társaság hatalmas karácsonyi ajándékkal lepi meg a Rhône-Alpok régió természetvédelmi egyesületének dolgozóit, a másik vízkezelő lesben áll, hogy a következő pályázati kiírásnál mivel feketítheti be vetélytársát, hát támogatja is erőst a biodiverzitás programot a porondon lévő vizes, fenntartható a fejlődés, az áramszolgáltató vízerőművét védi, a vízmű ellenében, a vízmű ellenben az áramszolgáltató ellenében védi saját vízgyűjtő-harácsoló területét. elemek harca. kirágják, de várni már nem tudnak, rájuk is dől lassan, kirágják, kivájják, hullámtörők, kutak, zsilipek, és csak dől a víz, a pénz csörög.

Hit(és)Gyakorlat (vigyázat, depresszív effektek!)

Tegnap osztálykiránduláson voltunk, vagyis felfedeztük a Drôme nevű kisrégió innovatív kezdeményezéseit fenntartható fejlődés terén. Sok mindent láttunk, de most csak egy dolog miatt említem (a képek talán beszélnek helyettem a többiről, én narrációügyben most szó szűkében vagyok).
A nap zárásaként egy önfenntartó gazdaságban működő iskolát látogattunk meg. Elbűvölt persze. Csupa idealista ember, kisközösség, minden bio, minden újrahasznosítva, minden természetes, minden emberi, és az iskola, a gyerekek (akiket csak képen láttam) meg a kis gumicsizmáik az előtérben: minden annyira SZÉP.
Az osztályom egyöntetűen megállapította, hogy Zsüdit megtalálta a gyakornoki helyét. Akkor még csillogott a szemem. És igen. Annyira egyértelmű, és éppen ezért... annyira riasztó. Ezzel kapcsolatban fogalmazódott meg bennem a hit meg a gyakorlat kérdése.
Mert elbűvölt, és vonz, és tényleg a világ legszebb feladata lenne (és annyira "egyértelmű"), de ahogy ezt kimondom, már be is zárt: beleképzelek, megszédülök, de már fuldoklok is.
Tulajdonképpen - ha jobban belegondolok - most azt keresem, amiben nem tudok hinni (mármint amiben úgy tudok, hogy közben kicsit tudom, hogy nem igaz). Azt, amiből (emiatt) könnyű kilépni, azt, amiből bármikor kiléphetek, de közben azért hinni is tudjak (vagyis inkább el-hinni, kicsit mindig távol hittől és távol attól, amit így el-szét-hiszek).
Hit alatt azt értem, hogy tudni valamiben örökre berendezkedni, még ha aztán ki is lépünk. És hippitanárnak menni a világ végére... lehet-e hazudva? Utópiát lehet-e úgy építeni, hogy az örökrét csak (be)meséljük? Lehet-e másképp? donner un semblant d'éternité au projet vagyis az örökkévalóság látszatát adni a Tervnek, de mindig kicsit elhatárolódni tőle, mert ha olyan egyértelmű, ha olyan nagyon örökre, az már rögtön gyanús, és már rögtön fojtó.

de nem értem, miért kell, hogy minden terv, minden, amibe beleringatnám magam, az örökréről szóljon? projektlogikával nem így gondolkodnék. megálmodom, létrehozom, befejezem. de projektlogikához kéne egy közeg, egy feladat, egy kontextus. ehelyett csak a nagy keresés van, amiben megálmodom (eleve az álomban hozom létre, ott születik), és mihelyst megálmodom, betelíti az Egészet, mert ha már így nekiveselkedek, akkor nyilván NEKI veselkedek, de már venném is vissza magam, hogy nem-nem, tévedés, nem is erre vagyok én hivatott, és egyáltalán: én nem tudok egyben megmaradni.

ma egész nap csak szédelegtem, megszédültem a nagy vákuumban, ami keletkezett itt körülöttem, az egyik legszédületesebb előadónk mosolygóalma-szólószőlő-szemén a ráncokat néztem, és azt gondoltam: istenem, öregszem. tulajdonképpen már reggel a tükörbe nézve jutott ez eszembe, hogy mintha valami nem lenne ott a szememben (mondjuk aludni kéne, hogy csillogjon), aztán meg órán, hogy mi van már, mi ez a bénultság, mert ott vagy, és figyelni akarsz, érteni akarod, mert annyit azért elkaptál, hogy valami piszok érdekes dologról van szó, és akarod, koncentrálsz, és nem tudsz. kiestél. kétszer kimaradsz a dobásból. aztán háromszor. aztán már nem is próbálkozol, csak pörgeted a fölös kockát szórakozottan, és nézed, hogy vajon végül hanyas lesz.
mondom isabelle-nek (isabelle 40 évesen most hagyja ott a grenoble-i főszerkesztői állását, mert valami újba akar kezdeni), mondom neki, hogy én mást akarok. mégse ezt. de hogy azt nem tudom, hogy mit. és hogy nem értek semmi máshoz. úgyse vesznek fel. azt mondja isabell: "mit veszíthetsz?" és tényleg: mit? mit féltek ennyire? mire vigyázok?

az az egészen mélyről fakadó vágy, hogy dolgokkal próbálkozzunk, kísérletezzünk, antropológiai eredetét tekintve a mérgező növény és a nem mérgező növény közti különbségtételre vezethető vissza. vagyis a kísérlet legősibb formája a következő:
itt van egy növény. nem ismerem, de nagyon éhes vagyok. nincs itt más növény, amit ehetőként ismerek, és rendszeresen fogyasztok. ahhoz, hogy megtudjam, belehalok-e, meg kell kóstolnom.
ha nem kóstolom meg, éhen halok. ha megkóstolom, és életben maradok, akkor új forrásokhoz jutok, és tovább élek. vagyis a kísérlet tétje a halál. de leginkább csak az élet (ha nem kóstolom meg, éhen halok, vagyis a kísérlet az egyetlen, ami az élet távlatával kecsegtet).

mit veszíthetek?

legfeljebb bezár az oktatás meg a kisközösség meg a kenyérsütő kemence. vagy: legfeljebb nem vesznek fel más-hova. vagy: legfeljebb felvesznek máshova, és akkor a más lesz az az, és ott is másra vágyok. vagy legfeljebb. vagy legaljabb. egy tudással mégis gazdagabb leszek. vagy mi...

Szakma

Na de itt most tulajdonképpen egy teljesen új fejezet nyílik, mert megértek a gondolataim arra, hogy kiteregessem őket, na nem azért, mert szép tiszták, hanem mert még nedvesek: képlékenyek és nehezek.
Erről eddig - ide - nem írtam. Pedig egészen szorosan rólam van szó. Vagyis arról, hogy mit csinál egymással a művészet és a fenntartható fejlődés és a nyelv. Mit keresnek ezek egymás mellett? Elmentem egészen Genfig, hogy megfogalmazzam magamnak. (A hangom is elment, szó szerint a nagy zarándoklatba.)
Tehát Genf és természettudományi múzeum, ahol kiállítás nyílt a természeti katasztrófákról, gyerekeknek.
És ha most teszem fel a kérdést, hogy mit is csinál együtt a művészet és az ökológia és a gazdaság és az oktatás és a társadalmi érzékenység és a kép és a nyelv, akkor talán könnyebb lesz kitalálni: múzeumot. Olyan teret, ahol a fenti kategóriák egyszerre működnek és reprezentálódnak, olyan teret, ahol szükség van alkotóra és elemzőre, látóra és nézőre, ahol a kiállítás tárgyainak szállításával járó széndioxid-kibocsátás éppannyira fontos, mint a tárgy szemiológiai ágbogai és a befogadói-értelmezői magatartás, és ahol én - mint látó, alkotó, elemző, működtető, nyelvelő, képzelő - fontosnak érezhetem azt, amit csinálok.
Persze mindez még nem biztos, mint ahogy az sem, hogy a dinoszauruszok kihalása nélkül valóban ilyenek lennénk-e mi. Hogy mi lennénk-e ilyenek.
Meg hogy a nyolc-tíz éves gyerek, akinek a kiállítás elején hatalmas feliratok teszik fel az eget-rengető kérdést, hogy akkor ő most a környezeti katasztrófákban cselekvő, elszenvedő vagy néző, nyelvét kidugva elgondolkozik-e vajon a kérdésen. Hogy a kép a szöveggel helyesen arányul-e, ha a kedves szőke göndör látogató a szülő hosszas magyarázataira szorul, hogy tudja, mi miért, hogyan...
És hogy a múzeumi interaktivitás gombnyomogatós gépiessége a figyelmet hova irányítja, ha egyáltalán?
Ilyen kérdésből olyan ötvenet jegyeztem le a gyorsfutású vonaton, melyet azért sikerült elérnünk, mert a kalauz a kamerákon át látta, hogy szaladunk,és ezért megvárt minket, hogy cinkos mosollyal az arcán felsegítsen a lépcsőn. Csoda, hogy jár a fejem ezen-azon?

Fikció mint létmód

Egy kemény 10 órás műszak után fél kettőig dolgozom egy áprilisi konferenciára küldendő rezümén, nehezen alszom el, emelkedett, írott franciául álmodok, majd fél 6-kor (nézem az órát, és nem hiszek a szememnek) arra ébredek, hogy írnom kell, mert jönnek az ötletek. Írom ezt panaszként (mert aludni jó), és írom dicsekvésként (a szellemi frissesség példaképe... tak-tak-tak: mondja rá – enyhe iróniával – a billentyű)...

Mais qu’est-ce que je raconte ? Vagyis: de mit mesélek (értsd: mit beszélek itt össze-vissza)? Mit mesélek, pontosabban mit mesélek újra, mert a szó eredete ide vezet vissza (ra-conter)? És a kérdést úgyis feltehetnénk: kinek mesélem újra, mert erről van szó: hogy a levelekben, amiket ide-oda szétszórok még ezeken a bejegyzéseken kívül, őrjítően sokféle meséket fabrikálok, és hány levelet meg sem írok, mert nem tudom, kinek kell, és honnan tudjam aztán, mihez tartsam magam.
Na nem arról van szó, hogy hazugság mind egytől-egyig! A hazugság önmagában jótékony (lenne), mert hiszen honnan vennénk az igazságot mint pozitív értéket, ha nem lenne hazugság – írja Jonas, felteszem, nem elsőként. De hol van, hol rejtőzik egy olyan élet, aminek minden körvonalat nélkülöző foszlányait ide-odaszórja a világban a szél?

Itt idéznem kell egy klasszikustól (írom ezt, és tudom, hogy egy olvasó itt majd elmosolyodik, mert – joggal – cinkostársnak érezheti magát):

Egyszer azért megírja majd azt a könyvet a különböző evolúciós elméletek előtt tornyosuló barikádokról. Megírja, a kommunikatív szembe-szomszéd, a lehetetlent. Fáradtan, eszelős megszállottsággal akarja írni, mintha regényt írna, nem a kutatások eredményét, hanem a hipotéziseket, addig szeretne csak eljutni, amíg lehet még valami más, valami más, mint amit következtetésképpen végül mégiscsak le akarunk vonni. Na igen – ha már így kérdem –, elsősorban persze az motiválja, hogy az életünkről azért mégsem számolhatunk be mindenkinek. Miért? Mert nem győzünk annyi történetet írni, ahányfélét hallani szeretnének. Ők: a közönségigény. Akkor már inkább leülünk, és ujjainkat szenvtelen arccal, egy gyakorlott, titkon mégis részegítő mozdulattal a billentyűre tesszük. Közök, szünetek. Többször 160 karakter. És még egy, még kettő. Még három... Ne sírj: mind a tíz ujjadra.

És én is itt tartok, hogy írnék már mindenről, közökről inkább, szünetekről. Etika és oktatás viszonyáról, konferencia-anyagnak öltöztetve a megélt ál-bölcsességet. De ahogy képernyőre vetem az okosakat, kikapcsolva Szelént (laptop-allegóriám, testet öltött holdistennőm, másik istenem Hermész mellett: így népesítek, ha már másképp – egyelőre – nem), tehát a ventillátor zúgásától megüresedett szobában eszembe jut: mit tettem? Mint gyilkosság után szokás, felteszem, így nyersen ez a kérdés, így váratlanul. Mit tettem? Mit írtam le (kinek? itt a válasz valamelyest egyértelmű – legalább ennyi –, mert ott volt a felhívás a la rochelle-i konferenciára, és kétszer is megkaptam, különböző csatornákon)? De hova lett az írás előtti bárgyúság? És hova tart az a fél oldal, amit olyan gondosan megfogalmaztam? SEGÍTSÉG! NEM HISZEK BENNE!

Segítség, mert amit leírtam, világmegváltó (talán ez vele a baj, dehát merni kell nagyokat álmodni, ezt még mindig hiszem, egyike kisszámú dogmáimnak), és segítség, mert csak egy elvont szinten az enyém, és Magyarországra vonatkoztatva (fejben, mert hogy máshogy, hiszen egyelőre nem több, mint koncepció) nem tudok benne hinni. Ki higgyen, ha mi sem, külföldre szakadt mást-is-látottak, ki higgyen, Gergő, ha mi sem? (Te hiszel most megint, mondd meg, hogy kell!)
Mert hát mi nem enged hinni egy dialógusra épülő környezettudatosságra nevelésben, ahol helye van a művészetnek, ahol helye van a tanár-diák közötti valódi eszme-cserének, helye az együtt alkotott szépnek? Nem is Magyarország talán, hanem mindazok, akik – tőlem függetlenül – tudom innen is: nem hisznek benne. És ott van a tapasztalat, egy személyesebb, egy mélyebbre vezető fonál (egy negatív tapasztalat, nem az ex-perire, vagyis a veszélyből való kijutás és az abból szerzett hozzáér(t)és, hanem épp ellenkezőleg, a veszélytől való ide-menekülés, a másba, szembe), a tapasztalat, hogy ez az oktatás megvalósítható (volt kétszer három hét, amikor hittem benne) és vele a megélt félelem: mikor fárad el a tudat, mikor zakkan vissza a „megszokott kerékvágásba”, mikor kezdi mégis önmagát ismételni, nem figyelve sem diákra, sem etikájának mozgékonyságára, sem (tan)óraszerkezetre, csak magára, csak magára, a kerékvágás szűkösségére, kudarcának kire-is-hárítására...

Segítség... Lennék evolúciós elmélet előtt tornyosuló akadály, lennék gyakorlott, de azért – attttention! – részegítő mozdulat, lennék tíz ujj... csak felelős, ki?, adó, kommunikatív szembeszomszédnak ne kéne lenni...

2007. 13-15.

Militantizmustól félve indultam el, és tettre készen jöttem haza. (Lehet, hogy megtérítettek? Jij!)
Green Peace hétvége Valence mellett, a Château de Blacon-ban. A tulajdonos (a képen gyermekével látható) – bár egyszemélyes kertészként, szakácsként és gondnokként is nehezen él meg tulajdonából – azért , ahogy ez a képen is kitűnik, alapjában véve nem egy reményevesztett ember.
A Solar Generation (Nap-Nemzedék) Program (melynek ezentúl én is elhivatott tagja vagyok), és amelynek célja az egyetemi kampuszok energiafogyasztásának ésszerűsítése, és a napenergia propagálása más energiaforrásokkal szemben, mint megtudtam, Magyarországon is most indul. Misszió, melynek istene Héliosz. Misszionáriusait gyorsan megszerettem, istenének eddig is áldoztam. Nem szekta: vallás. Saját meggyőződésből lép be, aki belép, és szabadon él jogaival, önállóan gondolkodik, cselekszik, térít: tesz. A program vezetője (kék kardigánban) ránézésre akár az isten is lehetne (ha rá lehetne nézni).
Műhelybeszélgetések, előadások, gondolatébresztő közeg, melynek keretei (a csupa bio, csupa egészség étkezések, a kastély, a Vercors, a park, az állandó nevetéssel vegyülő, élénk(ítő) ember-zsivaj) mind újdonsült vallásom üzenetét hirdetik. Nem lehet a Napra nézni: kell.