Fikció mint létmód

Egy kemény 10 órás műszak után fél kettőig dolgozom egy áprilisi konferenciára küldendő rezümén, nehezen alszom el, emelkedett, írott franciául álmodok, majd fél 6-kor (nézem az órát, és nem hiszek a szememnek) arra ébredek, hogy írnom kell, mert jönnek az ötletek. Írom ezt panaszként (mert aludni jó), és írom dicsekvésként (a szellemi frissesség példaképe... tak-tak-tak: mondja rá – enyhe iróniával – a billentyű)...

Mais qu’est-ce que je raconte ? Vagyis: de mit mesélek (értsd: mit beszélek itt össze-vissza)? Mit mesélek, pontosabban mit mesélek újra, mert a szó eredete ide vezet vissza (ra-conter)? És a kérdést úgyis feltehetnénk: kinek mesélem újra, mert erről van szó: hogy a levelekben, amiket ide-oda szétszórok még ezeken a bejegyzéseken kívül, őrjítően sokféle meséket fabrikálok, és hány levelet meg sem írok, mert nem tudom, kinek kell, és honnan tudjam aztán, mihez tartsam magam.
Na nem arról van szó, hogy hazugság mind egytől-egyig! A hazugság önmagában jótékony (lenne), mert hiszen honnan vennénk az igazságot mint pozitív értéket, ha nem lenne hazugság – írja Jonas, felteszem, nem elsőként. De hol van, hol rejtőzik egy olyan élet, aminek minden körvonalat nélkülöző foszlányait ide-odaszórja a világban a szél?

Itt idéznem kell egy klasszikustól (írom ezt, és tudom, hogy egy olvasó itt majd elmosolyodik, mert – joggal – cinkostársnak érezheti magát):

Egyszer azért megírja majd azt a könyvet a különböző evolúciós elméletek előtt tornyosuló barikádokról. Megírja, a kommunikatív szembe-szomszéd, a lehetetlent. Fáradtan, eszelős megszállottsággal akarja írni, mintha regényt írna, nem a kutatások eredményét, hanem a hipotéziseket, addig szeretne csak eljutni, amíg lehet még valami más, valami más, mint amit következtetésképpen végül mégiscsak le akarunk vonni. Na igen – ha már így kérdem –, elsősorban persze az motiválja, hogy az életünkről azért mégsem számolhatunk be mindenkinek. Miért? Mert nem győzünk annyi történetet írni, ahányfélét hallani szeretnének. Ők: a közönségigény. Akkor már inkább leülünk, és ujjainkat szenvtelen arccal, egy gyakorlott, titkon mégis részegítő mozdulattal a billentyűre tesszük. Közök, szünetek. Többször 160 karakter. És még egy, még kettő. Még három... Ne sírj: mind a tíz ujjadra.

És én is itt tartok, hogy írnék már mindenről, közökről inkább, szünetekről. Etika és oktatás viszonyáról, konferencia-anyagnak öltöztetve a megélt ál-bölcsességet. De ahogy képernyőre vetem az okosakat, kikapcsolva Szelént (laptop-allegóriám, testet öltött holdistennőm, másik istenem Hermész mellett: így népesítek, ha már másképp – egyelőre – nem), tehát a ventillátor zúgásától megüresedett szobában eszembe jut: mit tettem? Mint gyilkosság után szokás, felteszem, így nyersen ez a kérdés, így váratlanul. Mit tettem? Mit írtam le (kinek? itt a válasz valamelyest egyértelmű – legalább ennyi –, mert ott volt a felhívás a la rochelle-i konferenciára, és kétszer is megkaptam, különböző csatornákon)? De hova lett az írás előtti bárgyúság? És hova tart az a fél oldal, amit olyan gondosan megfogalmaztam? SEGÍTSÉG! NEM HISZEK BENNE!

Segítség, mert amit leírtam, világmegváltó (talán ez vele a baj, dehát merni kell nagyokat álmodni, ezt még mindig hiszem, egyike kisszámú dogmáimnak), és segítség, mert csak egy elvont szinten az enyém, és Magyarországra vonatkoztatva (fejben, mert hogy máshogy, hiszen egyelőre nem több, mint koncepció) nem tudok benne hinni. Ki higgyen, ha mi sem, külföldre szakadt mást-is-látottak, ki higgyen, Gergő, ha mi sem? (Te hiszel most megint, mondd meg, hogy kell!)
Mert hát mi nem enged hinni egy dialógusra épülő környezettudatosságra nevelésben, ahol helye van a művészetnek, ahol helye van a tanár-diák közötti valódi eszme-cserének, helye az együtt alkotott szépnek? Nem is Magyarország talán, hanem mindazok, akik – tőlem függetlenül – tudom innen is: nem hisznek benne. És ott van a tapasztalat, egy személyesebb, egy mélyebbre vezető fonál (egy negatív tapasztalat, nem az ex-perire, vagyis a veszélyből való kijutás és az abból szerzett hozzáér(t)és, hanem épp ellenkezőleg, a veszélytől való ide-menekülés, a másba, szembe), a tapasztalat, hogy ez az oktatás megvalósítható (volt kétszer három hét, amikor hittem benne) és vele a megélt félelem: mikor fárad el a tudat, mikor zakkan vissza a „megszokott kerékvágásba”, mikor kezdi mégis önmagát ismételni, nem figyelve sem diákra, sem etikájának mozgékonyságára, sem (tan)óraszerkezetre, csak magára, csak magára, a kerékvágás szűkösségére, kudarcának kire-is-hárítására...

Segítség... Lennék evolúciós elmélet előtt tornyosuló akadály, lennék gyakorlott, de azért – attttention! – részegítő mozdulat, lennék tíz ujj... csak felelős, ki?, adó, kommunikatív szembeszomszédnak ne kéne lenni...