egy terembe lépek,
a deszkákon te állsz.
tartok tőle: ismersz.
a szemedbe nézek
mégis
te vagy
bennem a rég.

holnapra elmúlhat,
vagy akár már ma is.
beszélj a jövőről!
a perceket kitúrtam
a szélére, ott rúg mégis,
-kapál bennem
a vég.

mert tányér bizony,
és ki nem vigyáz,
lees'.
almára várva
állok,
s öklendezek.

te a deszkákon topogsz.
függönyöd a gyász.
lábadat emeled,
egy lépés lesz: vigyázz.

tudod: erre vágyom.

a kérdésre,
hogy mire.

csípj belém.
ugrom-e,
vagy állok a végibe?

itt is jó

követlek.
rostja vagy a cöveknek,
melyet közösen verünk le.
a mankónak.
kopognak az ügyetlen testélek

hajlott lábaink mellett,
míg a világról ázik a messze.

te este élsz, én
korán hajtom a fejem
álomról igába.
észrevétlen gurul
a napok gurigája elénk.
feszül a trapéz biztonsága alánk.
itt is jó.

¤¤¤

a legjobb persze egy félteke lenne:
berendezném, és nem vágynék másikra.
halikra ülne hajamon,
mint kirepedt burkok előtt.

hajadonéveim kontyba tekerve

akarnék,

mégis kopaszon,

cikkáznának a lomha pályán

fényes axonaim.

¤¤¤

nem ez a félteke van, csak egy északi.

bér, ami havonta öt héttel csorbít meg.

ordít, tekeredve érzi nyakán a szorzót.

alkuszik. remél. hazaér. bokáz.

alkalmanként nagy utakról dudorász.

majd elapad. rés volt a homokban.

40 óra út - havonta -

fád villamosvagonban.

(anyám átkozott meg,

csavargó betyárt,

menjek akkor is,

ha a szívem már megállt.)

cövekelt lábaim taposnak csatornát

a szavaknak, tudom, Te rongy alá söpörnéd.

boldog vagyok, a villamos is az,

csönget egy kicsit, mert mindez így igaz.

a terv

a terv időbe és térbe ágyazott.

idő? kérdezte, és a párnába ásított... "térbe"... az orrához nyomta a fehér lepedővásznat, kihasadt belőle a gomb és a gomblyuk nem akadt... felkönyökölt, mert egy másik földrész jutott eszébe, ahonnan hazajönne nagyot aludni... fogj magadnak egy taxit, nem tévedhetsz el, a címet megjegyzed, aztán fogmosás, a tükörben rájössz, hogy hazataláltál, egybemosódó formák, tudod, a párna nyom majd rá egy valamilyen rajzolatot, ez biztató akkor, amikor fehérre szívta az éjszaka megtervezett álmaid, mert térben és időben bőven mégis valahogy kerettelen lehelted vissza a beszívott levegőt a kiszívott világba... tenyérbogár mászik a karodba fel...

mi leszel, ha pók neszel?

mi leszel, ha lába kel
súlyos álmaidnak?
s avittnak sejlik a szép illúzió?
formára épp olyan, mint volt,
neszelése tűnik reszelős-keménynek
ahogy zsákmányára ugrik
mindenki keresztese...
nyolc lábán szőr perceg,
sápadtan hallgatod kanapédon a rugók
terpeszkednek lazán...

mi leszel, ha elterel
utadról a háló, mit szőni készülsz?
vajmi leszel
vaj mi puha egészen,
csáprágóid közül pislogsz
távol
bennem
tartva a lelket
de tartva a lelkektől
ha kérdeznek, tüsszentesz egyet:
virágporként száll szét könnyű válaszod
homlokodon ártérbe fúl
aprópollened

a meglátjuk című (világ)szám

"nem olyan bonyolult : làtni, hogy valami nincs rendben, ezekből a kimért lépésekből sose lesz tánc"

Téliesedés

Őszi nap volt, az első téli nap, mondom, s a varjak, mint megannyi szélszaggatta szemeteszsák lengtek a fák tetején... A busz felhorkant, műbőrülésein elterpeszkedtek aggodalmaink mint egy-egy viharos széllökés. Sóhajtottam.
- Más lottózik, én erkölcsi bizonyítvány igénylőt veszek kétezer-háromért, és várom, hogy mi lesz... A szerencse csapása üldöz, a Parti-Nagy-féle. Mert képzelje csak el, hogy kiderül: erkölcsös vagyok! Hová dugjam hófehér kezeim? És ha ne adj isten még fel is vesznek, oda a makulátlanok közé, hová dugjam akkor szárnyaim? Szárnyaim alá a fejem... Fejem a homokba...
Bámatag struccok ültek aznap a törékeny fák tetején, és hajladoztak az vacos-új téli szélben.

Logikus: Bacsó

aszongya Gadamer után szabadon, hogy a boldogság (tudniillik aminek keresésére indultunk), "sohasem a csak szemlélődő élet, hanem éppen azzal van állandó vonatkozásban, ahogy vagyunk, s még lehetünk". És még azt is mongya a Bacsó (a Béla): "Annak lehetősége, ami az ember még lehet, csak akkor tárul fel, ha arra tekint, ami van, s nem arra, ami kedve szerint még lehetne". Ezt két különböző helyen írja a Bacsó, de egyik részlete annak a szövegnek, melynek a másik végkövetkeztetése, s ha ennek megfelelően feltételezzük, hogy a két kijelentés egymással logikailag összevethető, úgy arra a szillogizmusra jutunk, hogy a boldogság feltárásához arra kell tekintenünk, ami van, s nem arra, ami kedvünk szerint még lehetne, ez a van pediglen szoros összefüggésben volna azzal, amik még lehetünk. Vagyis amik még lehetünk, mely jelen boldogságunk kulcsa, a vanban, s nem a lehetséges leszben keresendő. Ami szöges ellentéte ugyebár annak (pusztán logikailag, már ha elvonatkoztatunk attól, hogy az idő távolról sem szimmetrikus), amit a minap pár szóban idevetettem mint könnyen feltáruló igazságot, nevezetesen, hogy "là où l'on va, on y est déjà" (ahova megyünk, ott már ott vagyunk), mely egyébként politikai szlogen egy toulouse-i plakáton, és amelynek ebből kifolyólag hajlamos vagyok kevesebb hitelt adni, mint a Bacsónak (a Bélának), vagyis összegzőleg: nem kell kétségbe esni, és minden kapadozás felesleges, sőt kártékony, mert boldog akkor leszek, ha arra vetem tekintetem, ami most vagyok, és ami engem majd elvezet oda, ahol jobb és igazabb leszek. Persze ez így már nem biztos, hogy Nikomakhosz.

Motivàciós levél 2

"là où l'on va, on y est déjà..."
Az elmúlt három hónapban átlagosan napi 2,5 jövőképet vázoltam fel saját magam számára. Ha mindet meg akarnám valósítani, ehhez naponta 5400 órára lenne szükségem. 24 van. Ezért aztán úgy csinálok, mint kisiskolás a cukrászdában: a két tetszetős sütemény közt nem tudván dönteni egy harmadikat kérek inkább, ami egyáltalán nem tetszik. (Lehet, hogy végül finom.)
Persze a dologhoz az is hozzátartozik, hogy jövőképeim legtöbbjéhez mások (munkáltatók és egyéb szoros kapcsolatok) hozzájárulására, közreműködésére is szükségem lenne, melynek hiányában voltaképpen a harmadik sütemény, az, amelyikből van még, hogy úgy mondjam: adódik. És tulajdonképpen mindegy is, a fontos csak a döntés pillanata, az, amikor végre megtörténik... egyébként meg... amerre tartunk, ott már úgyis ott vagyunk... vagyis ott vagyunk ott... (à suivre...)

egyik nap a helyzet kilàtàstalan

(hànyasàval veszi a lépcsôt az a ballonos nô, aki két év mùlva leszek egy .............. bérhàzi lépcsôhàz kitaposott-lekerekitett, évszàzados kôlapjàn, amikor egy fontos talàlkozora teàmat tùl gyorsan hörpentve fel kiégett-leforràzott nyelvvel indulok a ...................... utcàba ...............-val/-vel vagy éppen gyalog, remélve, hogy nem felejtettem otthon közepes méretû (nem tùl kicsi, hogy férjen bele ez-az, nem tùl nagy, hogy ebbe-abba beleférjen) hatàridônaplomat, és elképzelve azt a férfit/nôt, aki a talàlkozo kimenetelét az elsô kiejtett szavàval szàmomra majd nyilvànvalovà teszi,
hànyasàval veszi ?)

màsnap pedig, különösen reggel, jol esik a lehetôségek dögönyzése lekerekitett, kivickolt, reggeli koponyàmon.

betyàr nagy csavargàs

(egy ideje elfogytak a szavaim, illetve ha jobban belegondolok, a magyar szavaim fogytak el. ijesztô ùjratanulàs...)

az eddigi egy év (mert màr egy éve, bizony, hogy eljöttem otthonrol) - azt gondoltam - csavargàs volt.
valojàban csak ùt a csavargàs felé : felkészülés.


mostanra tisztult le
annyira a lerakodott
mostanra végre
kristàlyos az elrugaszkodom
kitanult lépésekrôl,

hogy igazàn ùtnak merek indulni.

nem a tàvolsàgra gondolok : az utazàs milyensége vàltozik, a vàllalàs bàtrabb, az elrugaszkodàs könnyedebb, mert szükségszerû.
a kezem fekete és szüretszagù, a hàtamon egy zsàkban minden, ami az élethez feltétlenül szükséges. nem kell sok. ami életszükséglet, az mind elôttem : az ùton. talàlkozàs, amibe beleàjulok, beleùjulok.
talàlkozàs mint birtokbavétel. de nem ùgy, hogy enyémmé teszem, hanem ùgy (ahogy heidegger mondja), hogy màssà vàlok a talàlkozàs momentuma àltal.
egy kicsit most nem leszek sehol, és nem megyek sehova. ez a terv. ami nem azt jelenti, hogy nem tudom, mit akarok. épp ellenkezôleg: most TUDOM, hogy ezt akarom. és minden ehhez hasonlo akarat valami szilàrdhoz vezet. ha màshol nem: bennem valami meg fog szilàrdulni. de lehet, hogy körülöttem is. talàn valami még fel is épül - ki tudja - ebbôl a nagy kovàlygàsbol.

köszönöm a türelmet!

Motivàciós levél

Valamilyen képem a legtöbb létező (és szàmomra elérhető, nyitott) rendszerről van. A rendszerbe való betekintéshez szükséges lépéseket ismerem, vagy ismerhetem. Minden informàció elérhető.

Vagyis mihez értek ? Minden olyan rendszerhez, melynek működésbe hozàsàhoz (a rendszeren belülre kerüléshez, és az àltalam aktivàlandó tevékenységi körök meghatàrozàsàhoz, illetve e tevékenységek elinditàsàhoz) elenyésző mennyiségű időre van csak szükségem. Kompetenciàim kimeríthetetlenek.

valaki, aki

ilyen helyeken szeretett jàrni. tervek ? kérdezte meglepetten, mint aki (valaki) hirtelen elfelejtette, hogy a jövôt gondolni is lehet, végig az jàrt (oramû) fejében, ràcsok közt rések, mintha kalitka lenne, de csak az esôt làtta peregni egymàshoz bùjo keretekben, fentrôl le, és oldalirànyba is csak az esôt, olyan fàzos kis tér volt, szeles, amibôl csak kilàtni lehetett, igy fel sem merült, hogy ne arra nézzen, ahovà menni lehetne, fentre, lefelé, és oldalirànyba is... "tervek"... kérdezte...
valakivel... aki ?

egy tàvoli Lakatlan konok Cerberusa

ELEFANT-TRON

Két perc és – mint otthon – az erdőben vagyok. Bozót, örökzöld tölgy és ciprus, és lösz: talpam ünnepe. Nem is tudom, mióta szökdelltem, mikor egyszer csak megnyílt az ösvény, megnyílt, mint az ég a népdalokban, kelet felé futottam, napnyugtakor, és a végén ott volt egy hatalmas szántóföld, és a tér, és – a távolban – a havas alpesi csúcsok. Sírva fakadtam. Magam is meglepődtem rajta. Tudtam, hogy valami más is van, valami több, mint egyszerűen a kilátás. De nem volt ott semmi – csak a kilátás és én – így hirtelen megértettem, hogy az a valami én vagyok. Nem az az én, nem az az ego, akiből az egoista lesz, hanem az én egyensúlyom, a világ felé feszülő kötelek, melyek megtartanak, az a szilárd (a hegy), ami ahhoz kell, hogy a hóról szóródhasson a napfény. És tudom, hogy holnap az egyensúly felborulhat, de tudom azt is, hogy mindig megtalálom.

kötele(/é)k

leszakadt a ruhaszárítókötél.
talán még egyszer mosok itt. talán kétszer. lehet, hogy racionálisan végiggondolva a helyzetet vissza kellene kötni. már nem kötöm. megyek.

életcél

"mi meg még azt hittük, hogy a betegség a fertőző, pedig te kaptad el mindig az egészséget tőlem"

Hit(és)Gyakorlat (vigyázat, depresszív effektek!)

Tegnap osztálykiránduláson voltunk, vagyis felfedeztük a Drôme nevű kisrégió innovatív kezdeményezéseit fenntartható fejlődés terén. Sok mindent láttunk, de most csak egy dolog miatt említem (a képek talán beszélnek helyettem a többiről, én narrációügyben most szó szűkében vagyok).
A nap zárásaként egy önfenntartó gazdaságban működő iskolát látogattunk meg. Elbűvölt persze. Csupa idealista ember, kisközösség, minden bio, minden újrahasznosítva, minden természetes, minden emberi, és az iskola, a gyerekek (akiket csak képen láttam) meg a kis gumicsizmáik az előtérben: minden annyira SZÉP.
Az osztályom egyöntetűen megállapította, hogy Zsüdit megtalálta a gyakornoki helyét. Akkor még csillogott a szemem. És igen. Annyira egyértelmű, és éppen ezért... annyira riasztó. Ezzel kapcsolatban fogalmazódott meg bennem a hit meg a gyakorlat kérdése.
Mert elbűvölt, és vonz, és tényleg a világ legszebb feladata lenne (és annyira "egyértelmű"), de ahogy ezt kimondom, már be is zárt: beleképzelek, megszédülök, de már fuldoklok is.
Tulajdonképpen - ha jobban belegondolok - most azt keresem, amiben nem tudok hinni (mármint amiben úgy tudok, hogy közben kicsit tudom, hogy nem igaz). Azt, amiből (emiatt) könnyű kilépni, azt, amiből bármikor kiléphetek, de közben azért hinni is tudjak (vagyis inkább el-hinni, kicsit mindig távol hittől és távol attól, amit így el-szét-hiszek).
Hit alatt azt értem, hogy tudni valamiben örökre berendezkedni, még ha aztán ki is lépünk. És hippitanárnak menni a világ végére... lehet-e hazudva? Utópiát lehet-e úgy építeni, hogy az örökrét csak (be)meséljük? Lehet-e másképp? donner un semblant d'éternité au projet vagyis az örökkévalóság látszatát adni a Tervnek, de mindig kicsit elhatárolódni tőle, mert ha olyan egyértelmű, ha olyan nagyon örökre, az már rögtön gyanús, és már rögtön fojtó.

de nem értem, miért kell, hogy minden terv, minden, amibe beleringatnám magam, az örökréről szóljon? projektlogikával nem így gondolkodnék. megálmodom, létrehozom, befejezem. de projektlogikához kéne egy közeg, egy feladat, egy kontextus. ehelyett csak a nagy keresés van, amiben megálmodom (eleve az álomban hozom létre, ott születik), és mihelyst megálmodom, betelíti az Egészet, mert ha már így nekiveselkedek, akkor nyilván NEKI veselkedek, de már venném is vissza magam, hogy nem-nem, tévedés, nem is erre vagyok én hivatott, és egyáltalán: én nem tudok egyben megmaradni.

ma egész nap csak szédelegtem, megszédültem a nagy vákuumban, ami keletkezett itt körülöttem, az egyik legszédületesebb előadónk mosolygóalma-szólószőlő-szemén a ráncokat néztem, és azt gondoltam: istenem, öregszem. tulajdonképpen már reggel a tükörbe nézve jutott ez eszembe, hogy mintha valami nem lenne ott a szememben (mondjuk aludni kéne, hogy csillogjon), aztán meg órán, hogy mi van már, mi ez a bénultság, mert ott vagy, és figyelni akarsz, érteni akarod, mert annyit azért elkaptál, hogy valami piszok érdekes dologról van szó, és akarod, koncentrálsz, és nem tudsz. kiestél. kétszer kimaradsz a dobásból. aztán háromszor. aztán már nem is próbálkozol, csak pörgeted a fölös kockát szórakozottan, és nézed, hogy vajon végül hanyas lesz.
mondom isabelle-nek (isabelle 40 évesen most hagyja ott a grenoble-i főszerkesztői állását, mert valami újba akar kezdeni), mondom neki, hogy én mást akarok. mégse ezt. de hogy azt nem tudom, hogy mit. és hogy nem értek semmi máshoz. úgyse vesznek fel. azt mondja isabell: "mit veszíthetsz?" és tényleg: mit? mit féltek ennyire? mire vigyázok?

az az egészen mélyről fakadó vágy, hogy dolgokkal próbálkozzunk, kísérletezzünk, antropológiai eredetét tekintve a mérgező növény és a nem mérgező növény közti különbségtételre vezethető vissza. vagyis a kísérlet legősibb formája a következő:
itt van egy növény. nem ismerem, de nagyon éhes vagyok. nincs itt más növény, amit ehetőként ismerek, és rendszeresen fogyasztok. ahhoz, hogy megtudjam, belehalok-e, meg kell kóstolnom.
ha nem kóstolom meg, éhen halok. ha megkóstolom, és életben maradok, akkor új forrásokhoz jutok, és tovább élek. vagyis a kísérlet tétje a halál. de leginkább csak az élet (ha nem kóstolom meg, éhen halok, vagyis a kísérlet az egyetlen, ami az élet távlatával kecsegtet).

mit veszíthetek?

legfeljebb bezár az oktatás meg a kisközösség meg a kenyérsütő kemence. vagy: legfeljebb nem vesznek fel más-hova. vagy: legfeljebb felvesznek máshova, és akkor a más lesz az az, és ott is másra vágyok. vagy legfeljebb. vagy legaljabb. egy tudással mégis gazdagabb leszek. vagy mi...

2007. 10. 03.

A mai nap bejegyzése szóljon annak (arról?), aki az idő mélységét kutatja, a magányos (i)dőzőnek.

Lássuk, mire lesz ma időnk. Mennyi fér bele az időbe? Mennyi fér bele abba a konvex dobozba, melyet szinte káromló hangsúllyal időnek nevezünk?
Nem szeretjük az időt... Mindig kevés van belőle, ráadásul ha éppen van elég, akkor meg össze-vissza dobál minket, előre meg hátra – így nevezzük azt, hogy nem tudunk „jelen” lenni –, előre-hátra dobál, és minden tájékozódó képességünk oda, ha egyszer „időnk van”, mert egyszersmind mi vagyunk az időé, mert hatalmába kerít, bekebelez, és megtépáz. (Ez Kronosz, aki megcsonkítja az eget, és felfalja saját gyermekeit.)
Arról nem is beszélve, hogy ha valakinek van ideje: na az több, mint gyanús. Hogyhogy ráérsz? A franciáknak van egy remek szavuk, a „madárság” (oisiveté), a semmittevés, a rá-érés. Pejoratív szó, pedig lehetne erény, és kicsit nehéz is a képet összeegyeztetni valamivel, ami elítélendő. Mért félünk a madarságtól?

Egy nagyon bölcs barátom azt mondta nekem egyszer életem egyik sok szempontból túlzsúfolt pillanatában, hogy mindenre lesz időm. Rá fogok érni mindenre. Rá-érek: megérek rá. Ami nem azonos azzal, hogy elérem. Mert nincs benne célzatosság: egyszer csak ott áll az ember valami előtt, ami után még csak nem is szaladt, és ott állnak – ember és pillanat – egymással szemben, és ízlelgetik egymás jelenlétét. Na, itt vagyok. Na én is itt. Akkor hát itt vagyunk, jelen. És akkor jöhet a találkozás, amire ember és pillanat megértek. Mindez persze csak mese. A kérdést feltehetjük úgy is: létezik-e olyan cél, melyet valaki egyszer elért. Lehetséges-e azt elérni, amit megcélzunk, ha egyáltalán célozzuk?
Mert vegyük például az én itt-létem, bár maga a gondolat nem ebből indult ki, inkább a gondolat felől jutottam a példáig. Vágytam rá sokáig, és elgondoltam sokszor azt az életet, amit francia földön élnék. De akkor a vágyam, hogy itt legyek, az ott-létre, a máshol-létre irányult. Most pedig – egy azóta elsajátított (?) képességnek köszönhetően (?) – azt hiszem, itt vagyok. Ami egyben azt is jelenti, hogy az idő nagy részében jelen vagyok. Önmagam számára, a környezetem számára, és gondolatom tárgya számára, hogy kedvére alakíthasson.
Talán kell ehhez a csend is, csend a szónak abban az értelmében, hogy nem akarni mindenáron más hangokat befogadni. Nem számítani a hangok érkezésére. Nem számolni a perspektívákkal, nem számolni a percekkel, nem számolni a perceket. Ez már nem Kronosz, ez Kairosz.

Sok mindent tanultam a jógából, és remélem, még sok mindent fogok is. De a legfontosabb hozadéka, hogy megtanított a félelemben is jelen lenni. Nem könnyű, mert a félelem definíció szerint a jövőről szól, oda vezet, mint egy rozsdás drótdarab, szúrósan és kérlelhetetlenül. De mi lenne, ha minden félelmünket, minden gátlásunkat, a féket, mely visszatart, információként kezelnénk, információként, mely arról világosít fel, hogy a jelenben, az adott pillanatban mi az, ami minket veszélyeztet, mi az, amit veszélyként értékelünk. Vagyis ráérni félni, megérni a félelemre, ott lenni, ahol a félelem van, oda csalogatni magunk mellé, és azt mondani, na itt vagyok, na itt vagy, akkor most jelen vagyunk, beszélsz rólam, és én – ha nem is szeretlek – becsüllek ezért annyira, hogy meghallgassalak.

A madár, aki hétfőn ébresztett, 7.30-kor, látszólag Kronoszt szolgálja. De mit érdekelt engem a perc mérhetősége, körülhatárolhatósága a csoda megtörténte után? Fontos volt a 7.30., de már nem pusztán önmagát jelentette: része volt a varázslatnak, ami jelenné tette az ébredés pillanatát. Így lenni madár: számomra életcél. És így tényleg mindenre rá-érünk.