A következő címkéjű bejegyzések mutatása: látás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: látás. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. január 22., vasárnap
2012. január 6., péntek
2011. május 4., szerda
2010. december 27., hétfő
2009. január 21., szerda
la vision
"c'est le moyen qui m'est donné d'être absent de moi-même" m. merleau-ponty
je suis contente de voir. dedans est saturé de lignes toutes entrecroisées. par rapport à dedans, dehors est l'épure de l'existence, et il est encore bien embrouillé.
dehors se meut, se profile, dehors a des rythmes bien identifiables. dedans est mousse, à bulles infiniment petites, sans structure aucune.
heureuse de (vous) voir, j
je suis contente de voir. dedans est saturé de lignes toutes entrecroisées. par rapport à dedans, dehors est l'épure de l'existence, et il est encore bien embrouillé.
dehors se meut, se profile, dehors a des rythmes bien identifiables. dedans est mousse, à bulles infiniment petites, sans structure aucune.
heureuse de (vous) voir, j
2009. január 19., hétfő
merengvén
"Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk,
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk."
Mármint hogy... ANNYIT mondhatunk?
Egész világ nem a mi birtokunk,
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk."
Mármint hogy... ANNYIT mondhatunk?
2008. december 27., szombat
Error 99
megcsonkultam egy tekintettel... a fényképezőgépemnek eszébe jutott, hogy ennyi év után egyszer csak nem kompatibilis többé a retinájával... nem is gondolná az ember, hogy mennyire függ attól a két tárgyától, amibe bele-éli magát... (legutóbb a laptopom elvesztése rendített így meg tárgyilag)
együtt pislogunk a körülöttünk lévő világra, sok fényt nem eresztek be én se, csak kattanok egyet, be kellene engedni pedig, de épp csak felcsapódik bennem a tükör, magamra csapódik, saját belső ürességemre... hát így vagyunk, 99es típushibával, ennyi év után most itt funkciótlanul.
elkép(telen)edve csuklom vakablakaim a világra...
együtt pislogunk a körülöttünk lévő világra, sok fényt nem eresztek be én se, csak kattanok egyet, be kellene engedni pedig, de épp csak felcsapódik bennem a tükör, magamra csapódik, saját belső ürességemre... hát így vagyunk, 99es típushibával, ennyi év után most itt funkciótlanul.
elkép(telen)edve csuklom vakablakaim a világra...
2008. november 15., szombat
Logikus: Bacsó
aszongya Gadamer után szabadon, hogy a boldogság (tudniillik aminek keresésére indultunk), "sohasem a csak szemlélődő élet, hanem éppen azzal van állandó vonatkozásban, ahogy vagyunk, s még lehetünk". És még azt is mongya a Bacsó (a Béla): "Annak lehetősége, ami az ember még lehet, csak akkor tárul fel, ha arra tekint, ami van, s nem arra, ami kedve szerint még lehetne". Ezt két különböző helyen írja a Bacsó, de egyik részlete annak a szövegnek, melynek a másik végkövetkeztetése, s ha ennek megfelelően feltételezzük, hogy a két kijelentés egymással logikailag összevethető, úgy arra a szillogizmusra jutunk, hogy a boldogság feltárásához arra kell tekintenünk, ami van, s nem arra, ami kedvünk szerint még lehetne, ez a van pediglen szoros összefüggésben volna azzal, amik még lehetünk. Vagyis amik még lehetünk, mely jelen boldogságunk kulcsa, a vanban, s nem a lehetséges leszben keresendő. Ami szöges ellentéte ugyebár annak (pusztán logikailag, már ha elvonatkoztatunk attól, hogy az idő távolról sem szimmetrikus), amit a minap pár szóban idevetettem mint könnyen feltáruló igazságot, nevezetesen, hogy "là où l'on va, on y est déjà" (ahova megyünk, ott már ott vagyunk), mely egyébként politikai szlogen egy toulouse-i plakáton, és amelynek ebből kifolyólag hajlamos vagyok kevesebb hitelt adni, mint a Bacsónak (a Bélának), vagyis összegzőleg: nem kell kétségbe esni, és minden kapadozás felesleges, sőt kártékony, mert boldog akkor leszek, ha arra vetem tekintetem, ami most vagyok, és ami engem majd elvezet oda, ahol jobb és igazabb leszek. Persze ez így már nem biztos, hogy Nikomakhosz.
2008. október 20., hétfő
2008. augusztus 19., kedd
2008. június 18., szerda
2008. június 10., kedd
2008. június 5., csütörtök
àbràs
A kérdést akkor fogalmaztam meg, ott, az utcára néző ablakban, helyesebben szólva abban az ablakban értettem meg, merről kell közelítenem. A gócpontban öt érzék: (tisztàn)látás (kép-zet), nyelv, tapintás (test), hallás (zene), és ötödikként valami, ami csak az enyém, ezotéria, sámánizmus, és egyik sem, valami, amitől többnek érzem magam, mert nem ismeritek: semmi.
Egyetlen ambíciómmá ott az utcára néző ablakban ez vált: fontossàgi sorrendbe állítani ezt az ötöt, hogyan érzékelem (min keresztül) azt, ami van.
A kérdés alapjában értelmetlen, illetve ezek a ponton értelmes utoljára, a megfogalmazás előtt, mert ki is gondolná komolyan, hogy a befogadás külön csatornákra bontható, alighanem ezért is rajzoltam amőbaformát a rácsok köré, mert organikus valami, állábak között vergődő, bekebelezett hús az egész, melyet aztán ígyis-úgyis savak bontanak le, és mindez távolról sem döntés kérdése, prioritásról beszélni pedig egész egyszerűen képtelenség egy ilyen eleve adott episztemológiai felállás elemzésekor.
De annyit megtudtam azért ott az ablakban, hogy a kérdést, melyet nem fogok végül feltenni, erről az oldalról kell közelíteni, az öt érzék oldaláról, aztán majd azt mondom, amikor a válaszra kerülne a sor (a kérdésre): tulajdonképpen – értik, ugye? – nyelvekről beszélünk, melyeken fogalmaznom kell magam, és itt kiderül az is mintegy mellesleg (egy elejtett kell-ből), hogy etikai megfontolások elsődleges szerepet játszanak abban, hogy a fel-nem-tett kérdés feltevése egyáltalán felmerül. De leginkább arról van szó, hogy szeretném végre tudni, mi történik majd, és mikor kezdődik el, hol.
“and everything else is momentary and everything else is just thought and everyone else is secondary and everyone else is momentary”
Egyetlen ambíciómmá ott az utcára néző ablakban ez vált: fontossàgi sorrendbe állítani ezt az ötöt, hogyan érzékelem (min keresztül) azt, ami van.
A kérdés alapjában értelmetlen, illetve ezek a ponton értelmes utoljára, a megfogalmazás előtt, mert ki is gondolná komolyan, hogy a befogadás külön csatornákra bontható, alighanem ezért is rajzoltam amőbaformát a rácsok köré, mert organikus valami, állábak között vergődő, bekebelezett hús az egész, melyet aztán ígyis-úgyis savak bontanak le, és mindez távolról sem döntés kérdése, prioritásról beszélni pedig egész egyszerűen képtelenség egy ilyen eleve adott episztemológiai felállás elemzésekor.
De annyit megtudtam azért ott az ablakban, hogy a kérdést, melyet nem fogok végül feltenni, erről az oldalról kell közelíteni, az öt érzék oldaláról, aztán majd azt mondom, amikor a válaszra kerülne a sor (a kérdésre): tulajdonképpen – értik, ugye? – nyelvekről beszélünk, melyeken fogalmaznom kell magam, és itt kiderül az is mintegy mellesleg (egy elejtett kell-ből), hogy etikai megfontolások elsődleges szerepet játszanak abban, hogy a fel-nem-tett kérdés feltevése egyáltalán felmerül. De leginkább arról van szó, hogy szeretném végre tudni, mi történik majd, és mikor kezdődik el, hol.
“and everything else is momentary and everything else is just thought and everyone else is secondary and everyone else is momentary”
2008. május 14., szerda
igaz történet a felnyiló szemben szűkülő pupillàról
A váróban ül, gyerekek játszanak műanyag színekkel, recepciós hölgy vette fel adatait minden kedves várakozónak, idős hölgyet mentős fiú – szolgáltatás – fuvaroz, időpontra jön majd elé, a csekket is kitölti, remegő keze hogy ne fáradjon. A műanyag színek emlékeztetnek valamire, ami otthon volt, egy nagy gömb lyukakkal és testek mellé, melyik résbe melyik test (ebből lesz az absztrakció), olvasnivaló téphetetlen anyagokkal a legkisebbeknek, előzékeny betegek örvendeznek jövő heti időpontuk hallattán ; egy apró nyugtalanság lebeg csak, hogy mindez idegen nyelven, most először, mi lesz, ha nem értik majd, mi lesz, ha rájönnek, hogy ő nem is ebbe való, nem is ebbe az illatos sterilbe, hanem egy másikba, egy hipósba, ahol több szó esik, és nagyobbakat puffan egy bútortalan folyosón…
Tekintetét a zöld pontra függesztve szedi össze magát, mert hiszen könnyű eset, ha valahol, hát itt közös nyelvet beszélünk, a zöld pontra lám önkéntelen fókuszál, még ha nem is értené, teszi helyette a test amit kell, nincs helye félreértésnek, annyi mindenen elbukhat a párbeszéd másütt (szavak, hangsúlyok, egy rosszul megválasztott, kisiklott igeidő), de itt minden rendben, itt tekintet van, idegek, táguló pupillák, közös rend, gondolta, mikor a szemébe pöffentettek hirtelen egy lökésnyi levegőt – egy pillanat volt –, halkan felsikoltott, mire az asszistenshölgy maga is meghökkenve tartotta vissza nevetését.
Nem baj, a környezet kicsit idegen, és nem várt levegőáramok lökődnek a szembe, de még ez sem baj, lehet attól még könnyed, lehet attól még egy kicsit unott, vagy bárgyú akár, itt van például ez a nehéz és vastag padlószőnyeg, melyet hetente egy éjjel illatosra sikál egy horkoló gép, így élni itt, értve a mozdulatok mögöttes tartalmait, figyelmet nem igénylő mondatokat formálni, hajlékonyakat, mint a test, hogy az már saját.
Bevált forgatókönyv alapján most újra székére ül, és vár… Szokásos ferde kiejtéssel szólítják, valami olyasmi, hogy Grüá, torz nagyon, de hallgat rá azért, és bár az idős hölgy előtte következett, indul… Tévedett. Grüá nem neki szólt, valaki van itt, aki tényleg Grüá (Gruat), akinek a neve senkit nem hoz zavarba: kimondható és ismerős.
Visszaül, de még ez sem baj, mert ezen meg lehet nevetni, a doktornőnek meghunyászkodva súgja, megszokta, hogy furcsán ejtik a nevét, a doktornő szemét süti, alighanem egy újabb nevetés folytódik táguló torokba, de nem baj, még ez sem baj, a gyerekek (mennyi van belőlük, és milyen ügyesen formálják maguk köré ezt a tudós világot!) elvonják az ember figyelmét műanyag színeikkel, az olvasnivaló a hajlékony mondatokkal, melyeket oly buzgalommal akar magába szívni, hogy övé legyen az a sok ismerős szó, hogy neki legyen ismerős az összes, mert olyan könnyű, amikor befelé jön, olyan felismerhető minden (még az is, amit most lát először), mert látott már hasonlót és ha nem, akkor egész biztos képzelt már el, de kifelé… (itt van például ez a néhány szó, melyet az asszisztenssel váltott) valahogy kicsit szorulnak a hangok, és szorul a szintaxis, és csak a már egyszer kimondott szó fér ki (színes testek, melyekhez méretre készül a rés), mintha minden szó eggyel nagyobb méret lenne az addigiaknál, hogy csak lépésenként lehetne újakat kiejteni, és csak fájdalmasan.
Gulyás Judit, szólal meg mögötte egy hang, a vele egyidős doktornő hangja, így, magyar hangokkal, bár francia hanglejtéssel.
Feláll.
Megfordul.
A doktornő az előző lesütött tekintettel – de mégis a szemébe – néz. Comment savez-vous ? Magyar vagyok én is – válaszolja már az ajtót magukra zárva az orvos (nem biztos benne, hogy jól hallotta, és tényleg magyarul volt-e, amit hallott, vagy csak képzelte, igazán nem volt tiszta, és főleg nem volt idevaló), annyit mond csak bennrekedt lélegzetét alig eresztve ki: bon (kérdő hangsúllyal, ahogy lassú gondolatok előtt szokás), és a műszer mögé ül, ahová szó nélkül tessékelik.
Ne haragudjon – mondja a doktornő (a lány), még soha nem rendeltem magyarul, engedje meg, hogy franciául folytassam, bár megkísérelte azért, hogy olvasd a betűket (tegezve, mert micsoda őrültség magázódni ebben az édes cinkosságban), de aztán megint franciául, furcsa, nyitott ‘e’kel ejtve az ‘et’-t… és ahogy ott ül, homloka a felületre tapadva, előtte falra vetített nagykapitálisok, és egy magyar, aki franciául kéri az ábécét (zed ugyebár a zé), nem játékból, hanem megilletődve, kényszeredetten, és mégis cinkosan, mert hát van valami, amit csak ők tudnak itt az egész épületben, olyan élesen szúr hirtelen az a fény a szemfenék felé, á gauche, á droite, vers le plafond, és a hideg szemészujjak olyan erős testiséggel húzzák le alsó szemhéját, hogy az ereket (vér) felfedjék, felerősödtek a világ felől érkező ingerek, magyar ingerek, magyar történet lesz belőlük, és a falon, a betűk helyén egy tükör élesedő körvonalaiban magát látja almát lopni egy idegen kert idegen gazdájától…
A rendelőből kilépve azt mondja, au revoir, és cinkostársától, Szó Tímeától – mint idefelé – egy rövid kézfogással búcsúzik, bár az imént még édes bensőséggel tegezte, simogató bensőséggel, igaz zavartan tartva a rendelői távolságot.
Az utcára kilépve vàratlanul apró légáramlat érkezik szemébe, épp csak egy sikoltásnyi puffanó nyomás, melytől a könnyek (résből testek) az absztrakciót siratni fakadnak elő, mert honnan a szimbólumok terhelő idegensége, mikor minden azzal a tekintettel kezdődik, azzal a réssel, amelybe egész egyszerűen nem fér be másik színű műanyag, kezdetben minden annyira szorosan egyértelmű, az a zöld pont, melyre bármely szem önkéntelenül fókuszál, hová lesz ? az érthetőség rovására megy, rohan, és egyre kisebb, mint a filmek végén a FIN a VÉGE hogy a kör körülötte összeszűkül, és mintha a távolság lenne a végén a kérdés, a perspektíva…
Tekintetét a zöld pontra függesztve szedi össze magát, mert hiszen könnyű eset, ha valahol, hát itt közös nyelvet beszélünk, a zöld pontra lám önkéntelen fókuszál, még ha nem is értené, teszi helyette a test amit kell, nincs helye félreértésnek, annyi mindenen elbukhat a párbeszéd másütt (szavak, hangsúlyok, egy rosszul megválasztott, kisiklott igeidő), de itt minden rendben, itt tekintet van, idegek, táguló pupillák, közös rend, gondolta, mikor a szemébe pöffentettek hirtelen egy lökésnyi levegőt – egy pillanat volt –, halkan felsikoltott, mire az asszistenshölgy maga is meghökkenve tartotta vissza nevetését.
Nem baj, a környezet kicsit idegen, és nem várt levegőáramok lökődnek a szembe, de még ez sem baj, lehet attól még könnyed, lehet attól még egy kicsit unott, vagy bárgyú akár, itt van például ez a nehéz és vastag padlószőnyeg, melyet hetente egy éjjel illatosra sikál egy horkoló gép, így élni itt, értve a mozdulatok mögöttes tartalmait, figyelmet nem igénylő mondatokat formálni, hajlékonyakat, mint a test, hogy az már saját.
Bevált forgatókönyv alapján most újra székére ül, és vár… Szokásos ferde kiejtéssel szólítják, valami olyasmi, hogy Grüá, torz nagyon, de hallgat rá azért, és bár az idős hölgy előtte következett, indul… Tévedett. Grüá nem neki szólt, valaki van itt, aki tényleg Grüá (Gruat), akinek a neve senkit nem hoz zavarba: kimondható és ismerős.
Visszaül, de még ez sem baj, mert ezen meg lehet nevetni, a doktornőnek meghunyászkodva súgja, megszokta, hogy furcsán ejtik a nevét, a doktornő szemét süti, alighanem egy újabb nevetés folytódik táguló torokba, de nem baj, még ez sem baj, a gyerekek (mennyi van belőlük, és milyen ügyesen formálják maguk köré ezt a tudós világot!) elvonják az ember figyelmét műanyag színeikkel, az olvasnivaló a hajlékony mondatokkal, melyeket oly buzgalommal akar magába szívni, hogy övé legyen az a sok ismerős szó, hogy neki legyen ismerős az összes, mert olyan könnyű, amikor befelé jön, olyan felismerhető minden (még az is, amit most lát először), mert látott már hasonlót és ha nem, akkor egész biztos képzelt már el, de kifelé… (itt van például ez a néhány szó, melyet az asszisztenssel váltott) valahogy kicsit szorulnak a hangok, és szorul a szintaxis, és csak a már egyszer kimondott szó fér ki (színes testek, melyekhez méretre készül a rés), mintha minden szó eggyel nagyobb méret lenne az addigiaknál, hogy csak lépésenként lehetne újakat kiejteni, és csak fájdalmasan.
Gulyás Judit, szólal meg mögötte egy hang, a vele egyidős doktornő hangja, így, magyar hangokkal, bár francia hanglejtéssel.
Feláll.
Megfordul.
A doktornő az előző lesütött tekintettel – de mégis a szemébe – néz. Comment savez-vous ? Magyar vagyok én is – válaszolja már az ajtót magukra zárva az orvos (nem biztos benne, hogy jól hallotta, és tényleg magyarul volt-e, amit hallott, vagy csak képzelte, igazán nem volt tiszta, és főleg nem volt idevaló), annyit mond csak bennrekedt lélegzetét alig eresztve ki: bon (kérdő hangsúllyal, ahogy lassú gondolatok előtt szokás), és a műszer mögé ül, ahová szó nélkül tessékelik.
Ne haragudjon – mondja a doktornő (a lány), még soha nem rendeltem magyarul, engedje meg, hogy franciául folytassam, bár megkísérelte azért, hogy olvasd a betűket (tegezve, mert micsoda őrültség magázódni ebben az édes cinkosságban), de aztán megint franciául, furcsa, nyitott ‘e’kel ejtve az ‘et’-t… és ahogy ott ül, homloka a felületre tapadva, előtte falra vetített nagykapitálisok, és egy magyar, aki franciául kéri az ábécét (zed ugyebár a zé), nem játékból, hanem megilletődve, kényszeredetten, és mégis cinkosan, mert hát van valami, amit csak ők tudnak itt az egész épületben, olyan élesen szúr hirtelen az a fény a szemfenék felé, á gauche, á droite, vers le plafond, és a hideg szemészujjak olyan erős testiséggel húzzák le alsó szemhéját, hogy az ereket (vér) felfedjék, felerősödtek a világ felől érkező ingerek, magyar ingerek, magyar történet lesz belőlük, és a falon, a betűk helyén egy tükör élesedő körvonalaiban magát látja almát lopni egy idegen kert idegen gazdájától…
A rendelőből kilépve azt mondja, au revoir, és cinkostársától, Szó Tímeától – mint idefelé – egy rövid kézfogással búcsúzik, bár az imént még édes bensőséggel tegezte, simogató bensőséggel, igaz zavartan tartva a rendelői távolságot.
Az utcára kilépve vàratlanul apró légáramlat érkezik szemébe, épp csak egy sikoltásnyi puffanó nyomás, melytől a könnyek (résből testek) az absztrakciót siratni fakadnak elő, mert honnan a szimbólumok terhelő idegensége, mikor minden azzal a tekintettel kezdődik, azzal a réssel, amelybe egész egyszerűen nem fér be másik színű műanyag, kezdetben minden annyira szorosan egyértelmű, az a zöld pont, melyre bármely szem önkéntelenül fókuszál, hová lesz ? az érthetőség rovására megy, rohan, és egyre kisebb, mint a filmek végén a FIN a VÉGE hogy a kör körülötte összeszűkül, és mintha a távolság lenne a végén a kérdés, a perspektíva…
2008. április 9., szerda
Marseille, vonatban töltött éjszaka utàni homlokon gyöngyözô hajnal
Még utaznék. Még ne érkezzek meg !
Minden, a bôr viszketése, a vese telitettsége, a keresztbe tett làb zsibbadàsa : a mozgàst szolgàlja.
Soha nem érkezek meg.
Még utazok. Elôttem nyilo tér, és nyilo szemekben tükrözôdô reggeli borostasötét. Mozog az élet, nô, és minden reggel màshol ébredek, mint ahol elaludtam. Almomban sàrral ölelkezek: vizzel és földdel. Langyos és veszélytelen, folyo erô, kövek elérzékenyülése.
Lehunyom a szemem, egy pillanatra, egy örökkévalosàgra. A pislogàs is a mozgàst szolgàlja. A vilàg szaggatottsàga csak làtszolag vàlaszt le a folytonossàg emlôirôl. Pislogok : a làtàs elôremozdul. Körém csavarodik a sötét forro spiràlban (aztàn majd égrepedés).
Azt mondom : jo itt. Még csukott szemmel mondom : jo itt, tovàbbmegyek. Jo itt, mert tovàbbmegyek. Jo itt. Ezért aztàn tovàbbmegyek.
Felnyitom mindjàrt a szemem. Bàtortalan mozdulat lesz az elsô, de màr indulàsra kész az ùt. Szuros kavicsokkal szortàk fel gondosan, hogy rà ne heveredjen senki élô fia.
Még mennék, mondom, mint aki valami elérhetetlen utàn vàgyik. Nincs mitôl félnem : élek. Minden reggel màshol ébredek, mint ahol elaludtam.
Minden, a bôr viszketése, a vese telitettsége, a keresztbe tett làb zsibbadàsa : a mozgàst szolgàlja.
Soha nem érkezek meg.
Még utazok. Elôttem nyilo tér, és nyilo szemekben tükrözôdô reggeli borostasötét. Mozog az élet, nô, és minden reggel màshol ébredek, mint ahol elaludtam. Almomban sàrral ölelkezek: vizzel és földdel. Langyos és veszélytelen, folyo erô, kövek elérzékenyülése.
Lehunyom a szemem, egy pillanatra, egy örökkévalosàgra. A pislogàs is a mozgàst szolgàlja. A vilàg szaggatottsàga csak làtszolag vàlaszt le a folytonossàg emlôirôl. Pislogok : a làtàs elôremozdul. Körém csavarodik a sötét forro spiràlban (aztàn majd égrepedés).
Azt mondom : jo itt. Még csukott szemmel mondom : jo itt, tovàbbmegyek. Jo itt, mert tovàbbmegyek. Jo itt. Ezért aztàn tovàbbmegyek.
Felnyitom mindjàrt a szemem. Bàtortalan mozdulat lesz az elsô, de màr indulàsra kész az ùt. Szuros kavicsokkal szortàk fel gondosan, hogy rà ne heveredjen senki élô fia.
Még mennék, mondom, mint aki valami elérhetetlen utàn vàgyik. Nincs mitôl félnem : élek. Minden reggel màshol ébredek, mint ahol elaludtam.
2008. március 28., péntek
a térrôl
ilyen helyen élek.
és ha kinézek,
apro ablakaim
befelé nyilnak.
befelé àrad a
zsalurol szemembe
csapodo szin is.
2008. február 3., vasárnap
2007. december 17., hétfő
barcelona térficam
ámuljatok, ahogy én ámultam.
gaudí emblémával jelölt kifordult dimenzióba kerül hamar az utazó, fél óra alatt évszakot és univerzumot vált, ádventi flamenkóba cseppen, ide-oda topog a kapkodó turista még a szentcsalád egyesülése előtt, pergő, érthetetlen nyelvek között kicsavart tekintete megint megszívja magát. picasso, gaudí, geometria: sugár, szel(l)ő, érintő.
a tárgyak közelsége miatt ahonnan az árnyék esik, arról süt a nap.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
