àbràs

A kérdést akkor fogalmaztam meg, ott, az utcára néző ablakban, helyesebben szólva abban az ablakban értettem meg, merről kell közelítenem. A gócpontban öt érzék: (tisztàn)látás (kép-zet), nyelv, tapintás (test), hallás (zene), és ötödikként valami, ami csak az enyém, ezotéria, sámánizmus, és egyik sem, valami, amitől többnek érzem magam, mert nem ismeritek: semmi.
Egyetlen ambíciómmá ott az utcára néző ablakban ez vált: fontossàgi sorrendbe állítani ezt az ötöt, hogyan érzékelem (min keresztül) azt, ami van.


A kérdés alapjában értelmetlen, illetve ezek a ponton értelmes utoljára, a megfogalmazás előtt, mert ki is gondolná komolyan, hogy a befogadás külön csatornákra bontható, alighanem ezért is rajzoltam amőbaformát a rácsok köré, mert organikus valami, állábak között vergődő, bekebelezett hús az egész, melyet aztán ígyis-úgyis savak bontanak le, és mindez távolról sem döntés kérdése, prioritásról beszélni pedig egész egyszerűen képtelenség egy ilyen eleve adott episztemológiai felállás elemzésekor.
De annyit megtudtam azért ott az ablakban, hogy a kérdést, melyet nem fogok végül feltenni, erről az oldalról kell közelíteni, az öt érzék oldaláról, aztán majd azt mondom, amikor a válaszra kerülne a sor (a kérdésre): tulajdonképpen – értik, ugye? – nyelvekről beszélünk, melyeken fogalmaznom kell magam, és itt kiderül az is mintegy mellesleg (egy elejtett kell-ből), hogy etikai megfontolások elsődleges szerepet játszanak abban, hogy a fel-nem-tett kérdés feltevése egyáltalán felmerül. De leginkább arról van szó, hogy szeretném végre tudni, mi történik majd, és mikor kezdődik el, hol.

“and everything else is momentary and everything else is just thought and everyone else is secondary and everyone else is momentary”