A biztonsági sávon innen is túl

Kellenek üres idők, mondta, ahogy a vasúti híd korlátjára dőlt. Pontosan 2 óra 47 perce várt a vonatra, amely aztán soha nem érkezett meg. Mert indult ugyan egy vonat, de az már egy következő helyett. Elcserélt idejét féltve, egy tehervonatra pakolta fel megritkult hajszálait. Folytonosság, motyogta a vasúti híd vasszagára dőlve. Rozsdás volt, és – mint a perontól hangos kalauzok fogai – ritkás. Kellenek foghíjas idők, mondta, új évszakot keresve a hídfőnél áramló tömegben. Az elhaladó vonat ablakában egy nő gyerekkel haját igazította. A nő állt, a vonat haladni látszott, de talán a világ indult el – némi habozás után – ellenkező irányba. A gyerek terpeszben, mint egy léggömböt, hátracsukló nyakkal az anyját nézte. Tavasz, mondta, ismételte, míg elsodorta őt is a hídban meghajló tömeg.
A második vonaton csupa üres helyet talált. Az állomásra áramló bolyból hová lettek – kérdezte enyhe türelmetlenséggel hangjában – a siettségtől színes dolgozók? A kalauz vállát vonta, és szórakozottan sípjába fújt. Kellenek üres állomások. Egyik végén tódul a sok újonnan érkezett érdeklődő, a másik végén talán egy fejjel megrövidülve, talán egy testhosszal, bódultan szédülnek – ugyanezek – a vágányok közé. Teljesítették küldetésük, az anyakirálynő – gyerekkel – egy elhaladó vonat ablakából egyetlen utasként kihajolva cigarettát sodor. Tavasz, suttogja, és maga is aléltan a párkányra hamuzik. Közben: a tehervonatok rendje változatlan, hajfelhő ül a mind közt legrozsdásabb második vágányon.
Te, én még életemben ennyi elpergő hajat nem láttam : sikítja az egyik sín a másiknak, a hulló testeken át. Választ nem várva a másik – meggyötörten, mert ő pályát tévesztett – azt nyögi, ballaszt. Nem siet, a vonatindulásban tapasztalt rendszertelenség nem foglalkoztatja: amióta él, csak zuhanni akar. A gyerek a folyosón guggolva hallgatja, honnan jön a sírás. Tavasz, tavasz, tavasz, tavasz, öklendezi összekulcsolt tenyerébe vígasztalón, és várja, hogy kezdődjön akkor az új idő. Egy vonat indul, egy újabb lehetőség, amivel élni lehet, bár kellettek maguktól eltelő, kásás idők.
A következő állomástól újra munkához lát majd a nő, bőrönddel. Egy szembejövő vonat által keltett légáramlattól eszmélve megint vedleni kezd, és elpergő haját festékbe mártva sodor teste köré ecsetet. Színeitől lesz ékes a világ, a következő állomástól most már tényleg, fáradtan ugyan, de hajlongani kezd, vasszagú hídkorlátok rozsdafoltjait dédelgeti életre, a következő elinduló vonatra felszáll, és munkához lát most már igazán, a jövőbe forduló jelen peremén, a biztonsági sávon innen is túl.