Hétvége biciklizés napsütés olvasás visszavárás

Jaj, annyira szerencsés vagyok! Olyan gyönyörű ez a város, ez az élet olyan könnyű, csak néha ijedek meg, hogy tényleg ilyen könnyű-e vagy csak elhittem, hogy az (de az utóbbi időben meg sem ijedek, mert tényleg nagyon szerencsés vagyok). És mindenki, aki itt Európában nincs tudatában, hogy mennyire szerencsés, az egyébként is bűnöző, mert mi mindenünk van, még több is, mint kéne, és mi minden, amivel nem (úgy) élünk, ahogy kellene. De hogy ez a tavasz is, meg Heidelberg, meg a szerelem, meg a nyugalom... Ki-egyensúlyozott? hát én...

Bevásárlás tavaszi zápor után

Avagy a szomszéd kertje ma tényleg zöldebb...



... mint tegnap volt...

bimbózik a magnólia

és ennél szebbet költeni sem lehetne...

mély évszak

hogy otthonosan

egy ideje

egyedül

az évszakok kongó folyosóin mozgott

soká tartott, míg megindult benne

magában is

a folyosó

de tisztában volt

de világosban

és mellette élt azért

nem csak a lassú ciklusok hadarták saját (?) sorait elébe.

voltak egészen saját pillanatai is,

téltelen, tavasztalan idők:

saját gondolatait, mert voltak,

ezekben tartósította gonddal,

egy éhes napon majd felpattantani a kupakot

- gondolta -

és közben az ablakon át

a csőrüket tátogató rügyeket nézni

- erre gondolt -

és volt benne mélység:

évszakadéknak hívta,

de valahogy mégis

- kár volna tagadni -

még ezek az egészen saját

alkalmak is az ismert

folyosókon kísérték

- figyelemmel -

a hálisten szokatlan

holdjárókelőket.

félénk tavasz

Alighanem meghibbantam, amikor beharangoztam holmi utazásokat, a meghibbanásnak abban az értelmében, hogy mintegy akaratlagosan hibbantottam egyet, anélkül, hogy tudnám, hová repülünk, és miből...

Valami távoli cél lebegett zöldellő hályogom előtt, talán csak az a vágy, hogy titeket messzire vigyelek megint, mert bár én magam messze vagyok a szónak a távoli értelmében, igazából mégsincs semmi egzotikum az itt ritkásan szétszórt sorokban, mert hogy be kell vallanom: a német kultúra (talán mert a nyelvet nem beszélem még eléggé, talán mert mind történelmileg mind földrajzilag közelebb áll a magyarhoz) nem lep meg. Olyan otthonos kis vázlatok ezek, udvariasan mosolygó bolti eladókkal, és beszédes, segítőkész kollégákkal, de ebből ugyan nem telik repülőjegyre, meg hát: hova is repüljünk...

A világ csücskének legsarkosabb hajlatába...

Élt egyszer egy katona, ki katonasapkáját civilzubbonya alá rejtve indult el a helyi parkba szikrázó szempárjával csínos zsákmányokat lőni.

Otthonosan mozgott a szökőkutak, szertefutó ösvények, rég ki-haltalan, mélyzöld tavak mozaikjában. Nem volt semmi rendkívüli körülötte, csak egy városi park megszokott kellékei: kutyák, kutyagumik, cumisüvegek a hozzájuk tartozó fiókacsőrként tátogó ajkakkal, és az azokhoz tartozó babaarcokkal, melyek egy termo-biztosra bugyolált csomagból pislogtak ki a koratavaszi naptól hunyorogva mindig éhesen, női karok, melyek a csomagot tartották, vagy a női karokhoz tartozó női táskákat, tavaszi kabátok, a karok végén azzal a könnyen mozgó csuklóval, mely ki-kilibben a patyolatból előző nap kiváltott ruhadarab alól, eltökélt nordik vólkörök vad köreiket róva a szertefutó ösvények rengetegében, lassan izzadva ki az el sem fogyasztott kalóriákat, ebédjükért látványos pékségekbe átlépő dolgozó nők és férfiak, akik mind a félszegen előbújó napsugarakat élvezték, lopva a szokásosnál lassabbra fogva lépteiket... mindez kétségbeejtően európainak, és javíthatatlanul meglepetéstelennek tűnhet, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy az elbeszélés pillanatában tél volt, szutyok és szottyadó jégcsapok, és hogy a napfény, melyet sikerült a felsorolással idecsalogatnunk, még hírét sem hallatta akkor, amikor a katona, katonasapkáját civilzubbonya alá bújtatva szikrázó szempárjával hajtóvadászatra indult.

A park üres volt, és a katona szabadságos, és az üresség ellenére mégis egy dologra tudott csak gondolni: a napfényre, melyet akkor kanyarított képzelt szabadsága fölé szóból, mikor még a laktanya szürkének mondott, de valójában halványsárga falai között pucolta cipőjét, s vikszolta fényesebbre borús gondolatait.

A laktanya háromszázhuszonkettő lakójából csak egynek sikerült egy kevés funkciójú videójátékot becsempésznie az ezentúl nyíltan halványsárgának nevezhető falak közé, ez az egy személy pedig, aki névtelen kívánt szerepelni e (hon)lap(ok)on (mert "ha a hazáról van szó, nem viccelődünk"), szigorúan minden nap más fizetőeszközben kívánta megkapni a személyenként naponta átlagosan két percesre nyúló játék ellenértékét, mely fizetőeszközt napról-napra a fizetőközönség határozott meg, kifogyhatatlan találékonysággal.

Ezen gondolkodott katonánk, tudniillik az aznapi fizetőeszközön, és azon a tényen, hogy igazán semmi, de semmi hasznát nem látja jelen gondolatainak, lévén hogy szabadságos, és hogy se kedve, se igénye, se lehetősége nincsen a kevés funciójú videójátékon akár két percet is játszani, mikor - hiszi, nem hiszi - valóban kibújt a nap az előzőleg még áthatolhatatlanul sűrűnek tűnő felhők közül. Erre katonánk arca hirtelen felderült.

Mindebben pedig még mindig semmi különösebb meglepetés nincsen, hiszen a legkeményebb teleken is kikandikál néha a boru megől a derü, tehát semmi de semmi meglepőt nem találnánk ebben a tényben, ha eltekintenénk attól a ténytől, hogy főhősünk, akit eddig csak szabadságos katonaként emlegettünk, és akit civilzubbonyba' öltöztettünk, soha még egy laktanyát sem látott közelről, se szürke, se halványsárga falakkal, hiszen hogyan is lehetne civil-zubbonya egy valódi katonának, mikor a zubbony szigorúan katona dolog...

És amikor a - na jó, bevallom - német park szertefutó ösvényeinek egyik kanyarában hősünk szikrázó szempárjával maga elé meredve, s ezen az immár napfényes téli napon magát feledve nagy rössel meggördítette az egeret, és a következő címhez ért, akkor látta csak, hogy az egész onnan indult, hogy ő utazni vágyott. Ekkor látta azt is, hogy - bár nem jutott messzire - időközben azért mintegy mellesleg kitavaszodott.

Megörült, hogy ebben az új napfényben laktanyát, videójátékot, üres parkot és zubbonyt feledve végre újra önmaga lehet: jelen honlap olvasója, aki a szürkének mondott, de ha jobban meg(ki-)gondoljuk, tulajdonképpen színes hétköznapokból kitörni vágyott, és aki - kicsit meghökkenve - nicsak: egy félénk tavaszba jutott.

Szabó Lőrincz átiratok

„Mi ez?” - kérdezte Vén Rigó.
„A ma” - felelt a Nap.
„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Akkor hát mitől félsz?” - kérdezte Vén Rigó.
„A holnaptól” - szólt a Nap.
„Innnentől más lesz a világ?”
„Még eggyel Hol?Napabb!”

A biztonsági sávon innen is túl

Kellenek üres idők, mondta, ahogy a vasúti híd korlátjára dőlt. Pontosan 2 óra 47 perce várt a vonatra, amely aztán soha nem érkezett meg. Mert indult ugyan egy vonat, de az már egy következő helyett. Elcserélt idejét féltve, egy tehervonatra pakolta fel megritkult hajszálait. Folytonosság, motyogta a vasúti híd vasszagára dőlve. Rozsdás volt, és – mint a perontól hangos kalauzok fogai – ritkás. Kellenek foghíjas idők, mondta, új évszakot keresve a hídfőnél áramló tömegben. Az elhaladó vonat ablakában egy nő gyerekkel haját igazította. A nő állt, a vonat haladni látszott, de talán a világ indult el – némi habozás után – ellenkező irányba. A gyerek terpeszben, mint egy léggömböt, hátracsukló nyakkal az anyját nézte. Tavasz, mondta, ismételte, míg elsodorta őt is a hídban meghajló tömeg.
A második vonaton csupa üres helyet talált. Az állomásra áramló bolyból hová lettek – kérdezte enyhe türelmetlenséggel hangjában – a siettségtől színes dolgozók? A kalauz vállát vonta, és szórakozottan sípjába fújt. Kellenek üres állomások. Egyik végén tódul a sok újonnan érkezett érdeklődő, a másik végén talán egy fejjel megrövidülve, talán egy testhosszal, bódultan szédülnek – ugyanezek – a vágányok közé. Teljesítették küldetésük, az anyakirálynő – gyerekkel – egy elhaladó vonat ablakából egyetlen utasként kihajolva cigarettát sodor. Tavasz, suttogja, és maga is aléltan a párkányra hamuzik. Közben: a tehervonatok rendje változatlan, hajfelhő ül a mind közt legrozsdásabb második vágányon.
Te, én még életemben ennyi elpergő hajat nem láttam : sikítja az egyik sín a másiknak, a hulló testeken át. Választ nem várva a másik – meggyötörten, mert ő pályát tévesztett – azt nyögi, ballaszt. Nem siet, a vonatindulásban tapasztalt rendszertelenség nem foglalkoztatja: amióta él, csak zuhanni akar. A gyerek a folyosón guggolva hallgatja, honnan jön a sírás. Tavasz, tavasz, tavasz, tavasz, öklendezi összekulcsolt tenyerébe vígasztalón, és várja, hogy kezdődjön akkor az új idő. Egy vonat indul, egy újabb lehetőség, amivel élni lehet, bár kellettek maguktól eltelő, kásás idők.
A következő állomástól újra munkához lát majd a nő, bőrönddel. Egy szembejövő vonat által keltett légáramlattól eszmélve megint vedleni kezd, és elpergő haját festékbe mártva sodor teste köré ecsetet. Színeitől lesz ékes a világ, a következő állomástól most már tényleg, fáradtan ugyan, de hajlongani kezd, vasszagú hídkorlátok rozsdafoltjait dédelgeti életre, a következő elinduló vonatra felszáll, és munkához lát most már igazán, a jövőbe forduló jelen peremén, a biztonsági sávon innen is túl.

Tavasszal mindenki érezni kezd

A Tavasz dala

volt egy sprôd Domb. eloldalgott
kettesben egy Karoval. ott
maradt egy Àllat. nyüszitve vàrta,
hogy elég rügyet boritsak a fàkra.
friss sebeim csàbulva nézte :
Viràgnak, s késôbb tovàbb tetézte
bajaimat àllati gôggel
betakarta egy fàradt Erôddel,
és lenézett. nem is làtott talàn.
ilyen egy fontos, egy magànyos délutàn.

Az Àllat dala

megértem én, ha a Domb elfelejt,
borzolt sörénnyel ha régmùltjàba rejt,
nyeritve forgok àzott hajlatàn :
szeretett, mig hullatta kérgét a Platàn.
Erôdöm ùjabban kôfallal àlmodik,
bàrki is hullatja lankadt viràgait.

Az Erôd dala

elôször Viràgnak néztem, de fàjt,
késôbb làttam csak a vérzô homàlyt :
sebei nyiltak a süppedô Tavasznak,
ôszrôl kérges Fellegek maradtak
arcàn. terveit Pok szôtte Barkàn,
fonalàt duzzadt bôrébe marvàn
az Erônek... s én még hittem az Idônek...
Miért is születtem gyengülô Erôdnek ?

A Viràg dala

folytatom, ahol abbahagytam.
Felhôtlenül, vadtavaszban
vérzek el, csak a Pok figyel.
àtvàltoztam. érdekel ?

A Pok dala

ràköltöztem màr annyi fàra !
Felhôbe màrtott nyilam talàlta
egyedül el a vén Platànt...
nem bàntam volna, ha mélybe rànt.

épitettem màr annyifélét !
szerettem Barkàt, szerettem Kévét,
de soha nem szerettem nyilt magànyt,
bimbozo, verzô, tarka lànyt.

most itt nyilik alattam. fàjdalom !
gyengeségét nem àllhatom.

A Karo dala

Dombom elôször szürke volt.
értettem, csodàltam, felcsiholt.
mostansàg nagyon zöldülget.
lepasszolom az Idônek.

Az Idô dala

formàtlan, tettetett bùval simult
hozzàm az Ôsz. Tavasz virult
a Tél utàn karomba. Otromba
Nyàr màszott be éltes koromba.

Eluntam Erôm. Most ringassanak !
Én eltelni akarok. Most teljen a Nap!

Zöldülô dombon nyùlok el,
enyém lesz - mondja -, ha érdekel,
s valami Àllat nyüsziti szét
az utolso idei Hopihét.

A Hopihe dala

làtomàsaim két hete kinoznak.
egy Telet nyùz meg élve a Mitosznak
kegyetlen zsoldosa : az Idô. Mezô àjul,
s Barka hajlik koporsora gyàszruhàul.
Mire vàrjak Önök szerint ?
Esôvizbe fojtom megint -
mint a mùltkor - bànatom,
ha képen nem nyal Àllatom.

A Felhô dala

Öregedni ôsszel kezdtem.
Jàtszottam csak (idegenben)
könnyedségem. Elhagyott,
ahogy rojtom megkopott.
De én vagyok csak, akinek
jol àll ez a szétvetett,
lassan kopo szervezet !

A Napot rùgom azota -
még ha nem is nagy moka -,
térfelérôl hiv félre,
hogy eltegyen télére.
Napkeltette fàjdalom :
lenge Széllel oszlatom.

A Nap dala

Tartottam testemen mindenki hevét,
de meddig tûrhetem a vilàg Telét
még bôrömön el ? A Tavasz szelel
horzsolt bôrén sebekkel el
izzo-vàgyo gömböm elôtt.
Ebbôl fonok körém erôt.

A Szél dala

Utolsoként szol szivem
zöldmezônyi tengeren
ringatozo sebekhez.
Szélszerenàd helyett ez
most egy antik oda lesz :
Viràgszirmon toga-nesz.

Fordul a Télbôl az alvo,
nyàla csurog a mezôre,
Fordul a fojtott hô is
tàvoli szép szeretôbe.
Sebtiben én idefùvom
ennek is annak is àlmàt,
s àldom a hô feredôjét,
s csokolom szép-sebes àllàt.

a modellező elégiája

Úgy tűz a nap a hátamra, rendesen süt, itt incselkedik velem, ide tolakszik, be a négy fal közé, és azt mondja, van a négy falon túl egy még szebb élő egység, tedd félre suta modelljeid, és gyere forrj össze az újszülött hővel, mely kint pazarlódik nélküled.

Nagyot sóhajtok, és rövidujjút veszek: ennél jobban most nem ázhatok el a napfényben.

De aztán - mit csináljak - annyira vág, annyira éget, annyira hevesen provokál - muszáj vagyok, ha csak egy lélegzetvételnyi sétára is, megmártózni a tavaszban, szoknyában fedezni fel a lépést, mely nem körkörös.

Bár modelljeimen száradna a pác oly sebesen, mint amilyen hévvel a tavasz hív a napra!

ma reggel óta mintha kicsit esteledne, az ember el se hinné, hogy tavasz van, és hogy a jácintok végül...
rózsaszínek.