Valami távoli cél lebegett zöldellő hályogom előtt, talán csak az a vágy, hogy titeket messzire vigyelek megint, mert bár én magam messze vagyok a szónak a távoli értelmében, igazából mégsincs semmi egzotikum az itt ritkásan szétszórt sorokban, mert hogy be kell vallanom: a német kultúra (talán mert a nyelvet nem beszélem még eléggé, talán mert mind történelmileg mind földrajzilag közelebb áll a magyarhoz) nem lep meg. Olyan otthonos kis vázlatok ezek, udvariasan mosolygó bolti eladókkal, és beszédes, segítőkész kollégákkal, de ebből ugyan nem telik repülőjegyre, meg hát: hova is repüljünk...
A világ csücskének legsarkosabb hajlatába...
Élt egyszer egy katona, ki katonasapkáját civilzubbonya alá rejtve indult el a helyi parkba szikrázó szempárjával csínos zsákmányokat lőni.
Otthonosan mozgott a szökőkutak, szertefutó ösvények, rég ki-haltalan, mélyzöld tavak mozaikjában. Nem volt semmi rendkívüli körülötte, csak egy városi park megszokott kellékei: kutyák, kutyagumik, cumisüvegek a hozzájuk tartozó fiókacsőrként tátogó ajkakkal, és az azokhoz tartozó babaarcokkal, melyek egy termo-biztosra bugyolált csomagból pislogtak ki a koratavaszi naptól hunyorogva mindig éhesen, női karok, melyek a csomagot tartották, vagy a női karokhoz tartozó női táskákat, tavaszi kabátok, a karok végén azzal a könnyen mozgó csuklóval, mely ki-kilibben a patyolatból előző nap kiváltott ruhadarab alól, eltökélt nordik vólkörök vad köreiket róva a szertefutó ösvények rengetegében, lassan izzadva ki az el sem fogyasztott kalóriákat, ebédjükért látványos pékségekbe átlépő dolgozó nők és férfiak, akik mind a félszegen előbújó napsugarakat élvezték, lopva a szokásosnál lassabbra fogva lépteiket... mindez kétségbeejtően európainak, és javíthatatlanul meglepetéstelennek tűnhet, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy az elbeszélés pillanatában tél volt, szutyok és szottyadó jégcsapok, és hogy a napfény, melyet sikerült a felsorolással idecsalogatnunk, még hírét sem hallatta akkor, amikor a katona, katonasapkáját civilzubbonya alá bújtatva szikrázó szempárjával hajtóvadászatra indult.
A park üres volt, és a katona szabadságos, és az üresség ellenére mégis egy dologra tudott csak gondolni: a napfényre, melyet akkor kanyarított képzelt szabadsága fölé szóból, mikor még a laktanya szürkének mondott, de valójában halványsárga falai között pucolta cipőjét, s vikszolta fényesebbre borús gondolatait.
A laktanya háromszázhuszonkettő lakójából csak egynek sikerült egy kevés funkciójú videójátékot becsempésznie az ezentúl nyíltan halványsárgának nevezhető falak közé, ez az egy személy pedig, aki névtelen kívánt szerepelni e (hon)lap(ok)on (mert "ha a hazáról van szó, nem viccelődünk"), szigorúan minden nap más fizetőeszközben kívánta megkapni a személyenként naponta átlagosan két percesre nyúló játék ellenértékét, mely fizetőeszközt napról-napra a fizetőközönség határozott meg, kifogyhatatlan találékonysággal.
Ezen gondolkodott katonánk, tudniillik az aznapi fizetőeszközön, és azon a tényen, hogy igazán semmi, de semmi hasznát nem látja jelen gondolatainak, lévén hogy szabadságos, és hogy se kedve, se igénye, se lehetősége nincsen a kevés funciójú videójátékon akár két percet is játszani, mikor - hiszi, nem hiszi - valóban kibújt a nap az előzőleg még áthatolhatatlanul sűrűnek tűnő felhők közül. Erre katonánk arca hirtelen felderült.
Mindebben pedig még mindig semmi különösebb meglepetés nincsen, hiszen a legkeményebb teleken is kikandikál néha a boru megől a derü, tehát semmi de semmi meglepőt nem találnánk ebben a tényben, ha eltekintenénk attól a ténytől, hogy főhősünk, akit eddig csak szabadságos katonaként emlegettünk, és akit civilzubbonyba' öltöztettünk, soha még egy laktanyát sem látott közelről, se szürke, se halványsárga falakkal, hiszen hogyan is lehetne civil-zubbonya egy valódi katonának, mikor a zubbony szigorúan katona dolog...
És amikor a - na jó, bevallom - német park szertefutó ösvényeinek egyik kanyarában hősünk szikrázó szempárjával maga elé meredve, s ezen az immár napfényes téli napon magát feledve nagy rössel meggördítette az egeret, és a következő címhez ért, akkor látta csak, hogy az egész onnan indult, hogy ő utazni vágyott. Ekkor látta azt is, hogy - bár nem jutott messzire - időközben azért mintegy mellesleg kitavaszodott.
Megörült, hogy ebben az új napfényben laktanyát, videójátékot, üres parkot és zubbonyt feledve végre újra önmaga lehet: jelen honlap olvasója, aki a szürkének mondott, de ha jobban meg(ki-)gondoljuk, tulajdonképpen színes hétköznapokból kitörni vágyott, és aki - kicsit meghökkenve - nicsak: egy félénk tavaszba jutott.
2 megjegyzés:
Köszönöm a tavaszt!
Nagyon szívesen... :) Csak jön már felülről is lassan...
Megjegyzés küldése