igaz történet a felnyiló szemben szűkülő pupillàról

A váróban ül, gyerekek játszanak műanyag színekkel, recepciós hölgy vette fel adatait minden kedves várakozónak, idős hölgyet mentős fiú – szolgáltatás – fuvaroz, időpontra jön majd elé, a csekket is kitölti, remegő keze hogy ne fáradjon. A műanyag színek emlékeztetnek valamire, ami otthon volt, egy nagy gömb lyukakkal és testek mellé, melyik résbe melyik test (ebből lesz az absztrakció), olvasnivaló téphetetlen anyagokkal a legkisebbeknek, előzékeny betegek örvendeznek jövő heti időpontuk hallattán ; egy apró nyugtalanság lebeg csak, hogy mindez idegen nyelven, most először, mi lesz, ha nem értik majd, mi lesz, ha rájönnek, hogy ő nem is ebbe való, nem is ebbe az illatos sterilbe, hanem egy másikba, egy hipósba, ahol több szó esik, és nagyobbakat puffan egy bútortalan folyosón…

Tekintetét a zöld pontra függesztve szedi össze magát, mert hiszen könnyű eset, ha valahol, hát itt közös nyelvet beszélünk, a zöld pontra lám önkéntelen fókuszál, még ha nem is értené, teszi helyette a test amit kell, nincs helye félreértésnek, annyi mindenen elbukhat a párbeszéd másütt (szavak, hangsúlyok, egy rosszul megválasztott, kisiklott igeidő), de itt minden rendben, itt tekintet van, idegek, táguló pupillák, közös rend, gondolta, mikor a szemébe pöffentettek hirtelen egy lökésnyi levegőt – egy pillanat volt –, halkan felsikoltott, mire az asszistenshölgy maga is meghökkenve tartotta vissza nevetését.
Nem baj, a környezet kicsit idegen, és nem várt levegőáramok lökődnek a szembe, de még ez sem baj, lehet attól még könnyed, lehet attól még egy kicsit unott, vagy bárgyú akár, itt van például ez a nehéz és vastag padlószőnyeg, melyet hetente egy éjjel illatosra sikál egy horkoló gép, így élni itt, értve a mozdulatok mögöttes tartalmait, figyelmet nem igénylő mondatokat formálni, hajlékonyakat, mint a test, hogy az már saját.

Bevált forgatókönyv alapján most újra székére ül, és vár… Szokásos ferde kiejtéssel szólítják, valami olyasmi, hogy Grüá, torz nagyon, de hallgat rá azért, és bár az idős hölgy előtte következett, indul… Tévedett. Grüá nem neki szólt, valaki van itt, aki tényleg Grüá (Gruat), akinek a neve senkit nem hoz zavarba: kimondható és ismerős.
Visszaül, de még ez sem baj, mert ezen meg lehet nevetni, a doktornőnek meghunyászkodva súgja, megszokta, hogy furcsán ejtik a nevét, a doktornő szemét süti, alighanem egy újabb nevetés folytódik táguló torokba, de nem baj, még ez sem baj, a gyerekek (mennyi van belőlük, és milyen ügyesen formálják maguk köré ezt a tudós világot!) elvonják az ember figyelmét műanyag színeikkel, az olvasnivaló a hajlékony mondatokkal, melyeket oly buzgalommal akar magába szívni, hogy övé legyen az a sok ismerős szó, hogy neki legyen ismerős az összes, mert olyan könnyű, amikor befelé jön, olyan felismerhető minden (még az is, amit most lát először), mert látott már hasonlót és ha nem, akkor egész biztos képzelt már el, de kifelé… (itt van például ez a néhány szó, melyet az asszisztenssel váltott) valahogy kicsit szorulnak a hangok, és szorul a szintaxis, és csak a már egyszer kimondott szó fér ki (színes testek, melyekhez méretre készül a rés), mintha minden szó eggyel nagyobb méret lenne az addigiaknál, hogy csak lépésenként lehetne újakat kiejteni, és csak fájdalmasan.

Gulyás Judit, szólal meg mögötte egy hang, a vele egyidős doktornő hangja, így, magyar hangokkal, bár francia hanglejtéssel.
Feláll.
Megfordul.
A doktornő az előző lesütött tekintettel – de mégis a szemébe – néz. Comment savez-vous ? Magyar vagyok én is – válaszolja már az ajtót magukra zárva az orvos (nem biztos benne, hogy jól hallotta, és tényleg magyarul volt-e, amit hallott, vagy csak képzelte, igazán nem volt tiszta, és főleg nem volt idevaló), annyit mond csak bennrekedt lélegzetét alig eresztve ki: bon (kérdő hangsúllyal, ahogy lassú gondolatok előtt szokás), és a műszer mögé ül, ahová szó nélkül tessékelik.

Ne haragudjon – mondja a doktornő (a lány), még soha nem rendeltem magyarul, engedje meg, hogy franciául folytassam, bár megkísérelte azért, hogy olvasd a betűket (tegezve, mert micsoda őrültség magázódni ebben az édes cinkosságban), de aztán megint franciául, furcsa, nyitott ‘e’kel ejtve az ‘et’-t… és ahogy ott ül, homloka a felületre tapadva, előtte falra vetített nagykapitálisok, és egy magyar, aki franciául kéri az ábécét (zed ugyebár a zé), nem játékból, hanem megilletődve, kényszeredetten, és mégis cinkosan, mert hát van valami, amit csak ők tudnak itt az egész épületben, olyan élesen szúr hirtelen az a fény a szemfenék felé, á gauche, á droite, vers le plafond, és a hideg szemészujjak olyan erős testiséggel húzzák le alsó szemhéját, hogy az ereket (vér) felfedjék, felerősödtek a világ felől érkező ingerek, magyar ingerek, magyar történet lesz belőlük, és a falon, a betűk helyén egy tükör élesedő körvonalaiban magát látja almát lopni egy idegen kert idegen gazdájától…

A rendelőből kilépve azt mondja, au revoir, és cinkostársától, Szó Tímeától – mint idefelé – egy rövid kézfogással búcsúzik, bár az imént még édes bensőséggel tegezte, simogató bensőséggel, igaz zavartan tartva a rendelői távolságot.

Az utcára kilépve vàratlanul apró légáramlat érkezik szemébe, épp csak egy sikoltásnyi puffanó nyomás, melytől a könnyek (résből testek) az absztrakciót siratni fakadnak elő, mert honnan a szimbólumok terhelő idegensége, mikor minden azzal a tekintettel kezdődik, azzal a réssel, amelybe egész egyszerűen nem fér be másik színű műanyag, kezdetben minden annyira szorosan egyértelmű, az a zöld pont, melyre bármely szem önkéntelenül fókuszál, hová lesz ? az érthetőség rovására megy, rohan, és egyre kisebb, mint a filmek végén a FIN a VÉGE hogy a kör körülötte összeszűkül, és mintha a távolság lenne a végén a kérdés, a perspektíva…