A szerelem

- mondta - úgy jó, ha eljössz, de tudod, hogy maradsz. Úgy nem jó, ha minden alkalommal eljössz. Vagyis egyfajta memóriajáték, melyben magunk is kinyúlunk egy folytatható jelenből. (Színező, melyben kimegyünk a vonalból.) Jelenidőben kezdjük pedig, mégpedig a legtisztább, legtermékenyebb jelenben, ott, ahol egy csapásra magunkra ismerünk, rá. Aztán már maradnánk. Nyúlnánk, terülnénk, és akaszkodnánk a folytathatóságba, csak mert kicsit hasonlít az örökkévalósághoz. Micsoda félsz – mondta, és kifordult az ajtón. Nem láttam többet : tudta, hogy marad.