2007. 10. 03.

A mai nap bejegyzése szóljon annak (arról?), aki az idő mélységét kutatja, a magányos (i)dőzőnek.

Lássuk, mire lesz ma időnk. Mennyi fér bele az időbe? Mennyi fér bele abba a konvex dobozba, melyet szinte káromló hangsúllyal időnek nevezünk?
Nem szeretjük az időt... Mindig kevés van belőle, ráadásul ha éppen van elég, akkor meg össze-vissza dobál minket, előre meg hátra – így nevezzük azt, hogy nem tudunk „jelen” lenni –, előre-hátra dobál, és minden tájékozódó képességünk oda, ha egyszer „időnk van”, mert egyszersmind mi vagyunk az időé, mert hatalmába kerít, bekebelez, és megtépáz. (Ez Kronosz, aki megcsonkítja az eget, és felfalja saját gyermekeit.)
Arról nem is beszélve, hogy ha valakinek van ideje: na az több, mint gyanús. Hogyhogy ráérsz? A franciáknak van egy remek szavuk, a „madárság” (oisiveté), a semmittevés, a rá-érés. Pejoratív szó, pedig lehetne erény, és kicsit nehéz is a képet összeegyeztetni valamivel, ami elítélendő. Mért félünk a madarságtól?

Egy nagyon bölcs barátom azt mondta nekem egyszer életem egyik sok szempontból túlzsúfolt pillanatában, hogy mindenre lesz időm. Rá fogok érni mindenre. Rá-érek: megérek rá. Ami nem azonos azzal, hogy elérem. Mert nincs benne célzatosság: egyszer csak ott áll az ember valami előtt, ami után még csak nem is szaladt, és ott állnak – ember és pillanat – egymással szemben, és ízlelgetik egymás jelenlétét. Na, itt vagyok. Na én is itt. Akkor hát itt vagyunk, jelen. És akkor jöhet a találkozás, amire ember és pillanat megértek. Mindez persze csak mese. A kérdést feltehetjük úgy is: létezik-e olyan cél, melyet valaki egyszer elért. Lehetséges-e azt elérni, amit megcélzunk, ha egyáltalán célozzuk?
Mert vegyük például az én itt-létem, bár maga a gondolat nem ebből indult ki, inkább a gondolat felől jutottam a példáig. Vágytam rá sokáig, és elgondoltam sokszor azt az életet, amit francia földön élnék. De akkor a vágyam, hogy itt legyek, az ott-létre, a máshol-létre irányult. Most pedig – egy azóta elsajátított (?) képességnek köszönhetően (?) – azt hiszem, itt vagyok. Ami egyben azt is jelenti, hogy az idő nagy részében jelen vagyok. Önmagam számára, a környezetem számára, és gondolatom tárgya számára, hogy kedvére alakíthasson.
Talán kell ehhez a csend is, csend a szónak abban az értelmében, hogy nem akarni mindenáron más hangokat befogadni. Nem számítani a hangok érkezésére. Nem számolni a perspektívákkal, nem számolni a percekkel, nem számolni a perceket. Ez már nem Kronosz, ez Kairosz.

Sok mindent tanultam a jógából, és remélem, még sok mindent fogok is. De a legfontosabb hozadéka, hogy megtanított a félelemben is jelen lenni. Nem könnyű, mert a félelem definíció szerint a jövőről szól, oda vezet, mint egy rozsdás drótdarab, szúrósan és kérlelhetetlenül. De mi lenne, ha minden félelmünket, minden gátlásunkat, a féket, mely visszatart, információként kezelnénk, információként, mely arról világosít fel, hogy a jelenben, az adott pillanatban mi az, ami minket veszélyeztet, mi az, amit veszélyként értékelünk. Vagyis ráérni félni, megérni a félelemre, ott lenni, ahol a félelem van, oda csalogatni magunk mellé, és azt mondani, na itt vagyok, na itt vagy, akkor most jelen vagyunk, beszélsz rólam, és én – ha nem is szeretlek – becsüllek ezért annyira, hogy meghallgassalak.

A madár, aki hétfőn ébresztett, 7.30-kor, látszólag Kronoszt szolgálja. De mit érdekelt engem a perc mérhetősége, körülhatárolhatósága a csoda megtörténte után? Fontos volt a 7.30., de már nem pusztán önmagát jelentette: része volt a varázslatnak, ami jelenné tette az ébredés pillanatát. Így lenni madár: számomra életcél. És így tényleg mindenre rá-érünk.