ELEFANT-TRON

Két perc és – mint otthon – az erdőben vagyok. Bozót, örökzöld tölgy és ciprus, és lösz: talpam ünnepe. Nem is tudom, mióta szökdelltem, mikor egyszer csak megnyílt az ösvény, megnyílt, mint az ég a népdalokban, kelet felé futottam, napnyugtakor, és a végén ott volt egy hatalmas szántóföld, és a tér, és – a távolban – a havas alpesi csúcsok. Sírva fakadtam. Magam is meglepődtem rajta. Tudtam, hogy valami más is van, valami több, mint egyszerűen a kilátás. De nem volt ott semmi – csak a kilátás és én – így hirtelen megértettem, hogy az a valami én vagyok. Nem az az én, nem az az ego, akiből az egoista lesz, hanem az én egyensúlyom, a világ felé feszülő kötelek, melyek megtartanak, az a szilárd (a hegy), ami ahhoz kell, hogy a hóról szóródhasson a napfény. És tudom, hogy holnap az egyensúly felborulhat, de tudom azt is, hogy mindig megtalálom.