FORCALQUIER

1. EGY PANORAMA, ízelítőül
2. MUNKAHELY AZ ABLAKBOL
3. BAL ALSÓ AJTO A MIENK, NAPFELKELTE ELŐTT

(mostantól a képeim silányabb minőségben kerülnek hozzátok... technikai akadályok :(

belátható
tiszta
madaras-macskás
kutyás is
szívélyes
tavaszi
álmodó
csendes
kultúrával itatott
bensőséges
meditatív

Ez itt Forcalquier reggel 6h 30-tól, délutánig 16h -ig. A videó második képén a bal alsó ajtó a miénk, napfelkelte előtt. Camille, a lakótársam: jó ember, bár könyvei nincsenek, helyettük műkörme van, és sajnos-sajnos nem bírja a csendet. Amikor nem beszél (ritka), akkor a tévé szól, vagy a rádió. Ő már egy hónapja itt van. A lakásban van egy nagyon izgalmas mezzanine (galéria), de egy hónap alatt még nem érezte szükségét, hogy felmenjen. Fent volt a felmosóvödör is. A zsalut beteszi este, minden nap húst eszik, és holnap jön a barátja egy hétre (1300 kilométerre lakik – Franciaországban!... egyébként cseppet sem bánom, hogy jön, legalább leköti a lányka figyelmét). Megleszünk azért valahogy, sokszor vicces, jön a tavasz, teraszos kávézás, patakparti olvasás, biciklis szépnézés (és persze munka).
A videóban a tümpanonos homlokzat az a mozi, amiről azt hittem, hogy nem létezik. Uszoda is van, bár fedetlen, de itt nemsoká aktuális. A hentes már előre köszön. A pékné mindent tud (kikérdezett). Az ablakokból operaáriák szűrődnek ki (felettünk zongoraművész lakik, szemben valaki Kusturicát játszik klarinéton), és mindenütt 68-as hippik ősz haja lobog a szélben. Tegnap egy Rimbaud-esten megigézve figyeltem a színes sálas álmodozók egész kávéházat betöltő „tömegét”. A domboldali hatvan-nyolvan fős önfenntartó közösség napégette arcaiban, a spontán megrendült felolvasásokban és felhevült felszólalásokban gyönyörködve: felismertem magam.

A főtéren van két kávézó (van több is, de megfigyeléseim eddig csak erre a kettőre terjednek ki): a „Kereskedelem” (ahol vasárnap délutáni szakdolgozat-pezsdítő kávémat elsütkéreztem) és a „Le Bourguet” (ahol szombaton a Rimbaud estet tartottuk). A két létesítmény szorosan egymás mellett, teljesen azonos formájú székekkel (a Bourguet-ban zöldek, a Commerce-ben pirosak), azonos méretű terasszal és azonos árakkal üzemel. A közönség viszont radikálisan megoszlik. A Bourguet-ban a vendég hosszúhajú ha férfi és rövid- ha nő, a Commerce-ben ha nő, akkor most jött a fodrásztól, ha férfi, akkor vagy a motorjáról szállt le, vagy sétapálcát lóbálva érkezett. Honnan tudja mindenki rögtön, hova üljön?

Ez a kép itt a munkahelyem bejárata a lakásom ablakából. Majd ugyanez macskával, mert hogy anélkül nem élethű... Zajos lesz a nyár. Néha benéznek a lakásba is, Ortence például, meg egy fehérgalléros kandúr: ettől családias. A kedvencem egy írvörös cirmos, akinek a szeme ugyanolyan halvány rozsda, mint a szőre. Gyönyörű.
Az ablak nyitva van napközben sarkig, és az összes járókelő minden szava visszhangzik az apró téren, melyet a kövekről visszaverődő napfénytől megigézve félórákig el tudok nézni. Valahogy minden szépen zeng ki benne: csenddel bélelt élethangok.
Tegnap este bort kóstoltunk benne a közepén felejtett nagy kerek asztal körül, fiatalok és öregek, az ablakon kihajolókat széles gesztusokkal invitálták. Nem kérdezték, ki vagyok, nem kérdeztem, kik. Nyár este volt.
Yves, az egyik hosszú őszhajú bőr-oldaltáskás naponta legalább nyolc-tízszer átszeli a teret sodrott cigarettával a szájában. A mellettünk levő másik kis terecskéről idehallatszik a köszörűs köszörülése, nem bántóan, épp csak úgy hangot ad a szótlan munka. Kávézásból visszajőve meg is jegyeztem, hogy micsoda hévvel köszörül itten vasárnap délben is. Mire ő visszavágott, hogy hát én meg mit jövök-megyek itt vasárnap ebédidőben fel-alá. Diadalmasan osztoztunk a lázas munkaszeretetben, amikor nevetve közöltem: épp csak megittam egy kávét, hogy jobban menjen az írás. A fején fehér fülvédő van, de tulajdonképpen a portól mindene fehér, hát lehet, hogy fekete. Mindegy is... Úgy tudni egymásról, hogy szeretjük a másik szokásait, és velük a sajátunkat. Örülni a hangjait próbáló klarinétnak, a köszörűnek, a gitáromnak.

A téren (élet-teremen) nyolcszázkét esztendeje a helyi gróf minden forcalquier-i lakost egyszer és mindenkorra szabadnak nyilvánított – hirdeti a kőbe vésett szöveg az ablak alatt. Így hát szabad vagyok, nyugodt, és – ha csak tehetem – csendes, mint a videó... a vége felé van egy kék csíkos ház: azt majd felújítom.