Szakma

Na de itt most tulajdonképpen egy teljesen új fejezet nyílik, mert megértek a gondolataim arra, hogy kiteregessem őket, na nem azért, mert szép tiszták, hanem mert még nedvesek: képlékenyek és nehezek.
Erről eddig - ide - nem írtam. Pedig egészen szorosan rólam van szó. Vagyis arról, hogy mit csinál egymással a művészet és a fenntartható fejlődés és a nyelv. Mit keresnek ezek egymás mellett? Elmentem egészen Genfig, hogy megfogalmazzam magamnak. (A hangom is elment, szó szerint a nagy zarándoklatba.)
Tehát Genf és természettudományi múzeum, ahol kiállítás nyílt a természeti katasztrófákról, gyerekeknek.
És ha most teszem fel a kérdést, hogy mit is csinál együtt a művészet és az ökológia és a gazdaság és az oktatás és a társadalmi érzékenység és a kép és a nyelv, akkor talán könnyebb lesz kitalálni: múzeumot. Olyan teret, ahol a fenti kategóriák egyszerre működnek és reprezentálódnak, olyan teret, ahol szükség van alkotóra és elemzőre, látóra és nézőre, ahol a kiállítás tárgyainak szállításával járó széndioxid-kibocsátás éppannyira fontos, mint a tárgy szemiológiai ágbogai és a befogadói-értelmezői magatartás, és ahol én - mint látó, alkotó, elemző, működtető, nyelvelő, képzelő - fontosnak érezhetem azt, amit csinálok.
Persze mindez még nem biztos, mint ahogy az sem, hogy a dinoszauruszok kihalása nélkül valóban ilyenek lennénk-e mi. Hogy mi lennénk-e ilyenek.
Meg hogy a nyolc-tíz éves gyerek, akinek a kiállítás elején hatalmas feliratok teszik fel az eget-rengető kérdést, hogy akkor ő most a környezeti katasztrófákban cselekvő, elszenvedő vagy néző, nyelvét kidugva elgondolkozik-e vajon a kérdésen. Hogy a kép a szöveggel helyesen arányul-e, ha a kedves szőke göndör látogató a szülő hosszas magyarázataira szorul, hogy tudja, mi miért, hogyan...
És hogy a múzeumi interaktivitás gombnyomogatós gépiessége a figyelmet hova irányítja, ha egyáltalán?
Ilyen kérdésből olyan ötvenet jegyeztem le a gyorsfutású vonaton, melyet azért sikerült elérnünk, mert a kalauz a kamerákon át látta, hogy szaladunk,és ezért megvárt minket, hogy cinkos mosollyal az arcán felsegítsen a lépcsőn. Csoda, hogy jár a fejem ezen-azon?