Ne értsétek félre! Végtelenül szomorú, de ez nem azt jelenti, hogy boldogtalan vagyok. Sőt!?
Kincsem van.
egy ország, melyet (önként!) elhagytam,
egy család, melytől távol élek,
unokahúgok, -öcsék, akik külföldi nagynénjükhöz járnak nyaranta nyelvtanulás céljából,
és távoli unokatestvéreikkel facebookon tartják a kapcsolatot,
emlékek, melyektől földrajzilag is drasztikusan leválasztottam magam
(mert mikor megyek én megint a Túrra evezni, vagy a Nagy-Milicről levegő után kapkodva körbebámulni?...)
CSAK kincs: írtam a gyökereimből egy tündérmesét, pont olyat, amilyen a filmen is van, mert - igaz, most a munka által azért szívok is -, de azért nem úgy szívok, ahogy az otthon maradók, és nem úgy vagyok magyar sem, nem szmogtól, zajtól, bicikliutak közepén meredező villanyoszlopoktól és kifizetendő számláktól elgyötörve, hanem pont így, reklámfilmesen. És így vagyok nagynéni is, nem pelenkázok, így vagyok gyerek is, nem izzadok a szüleim kertjében, mindezt kellemesen egy nagy messzi hazaszeretetbe, és családszeretetbe csomagolva élem saját életem, amelynek része ez a szép narratíva, a szeretett haza, és része a szerető család is, amely nagyon igaz, nagyon (bennem) élő ugyan, de amelynek csak annyira vagyok része, amennyire kölcsönösen ezt el tudjuk képzelni, ilyen-olyan eszközökkel a hézagot átjárhatóvá tenni, amiben persze segít a (nagyon valós) sejtszint.
Szóval igen: mikor fogok én a Túron evezni, és egyáltalán melyik hegynek is volt a legmagasabb csúcsa a Nagy-Milic? Cserhát? vagy Cserehát? Melyik melyik?
Hjaj, de szép ország is ez! De szép film!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése