Ha kérdeztétek, hogy milyen lesz hazajönni, azt mondtam, szép persze, azt mondtam, nehéz. Féltem, hogy nem sikerül importálni magam. Hogy mindaz, amit kint megtanultam, elvész, ahogy visszakerülök saját kis kézmeleg közegembe. Mostanra már nem tudom, mi az, amit importálnom kellett volna. Úgy érzem, úgy megyek ki, ahogy szeptemberben: újra elindulok.
Nehéz volt itthon lenni, mert a többet, melyet kint szereztem, nem sikerült megtartani (a több leginkább az egyedüllétben való otthonosság: itt nincs rá szükség). A kevesebb, vagyis amit elvesztettem, annál inkább itt van velem: itt ül a vállamon furcsa súlyként, egy kiló toll, talán még nehezebb, mint egy kiló vas. Mert minden, amit én nem érzek már természetesnek, hajdani magabiztosságom (a tudat, hogy jó helyen vagyok, azt kell csinálnom, amit éppen csinálok, és jól is csinálom... akkor persze nem mondtam volna így ki, de most már tudom, hogy életem első 23 évét legalábbis nagy vonalakban ez jellemezte), ez a hajdani magabiztosság, eltökéltségem, energiám: mindez ott ül a szemetekben mint várakozás. Vagyis még csak az se. Mint valami eleve adott, megmásíthatatlan való. Így láttok engem. És bennem? kétségek. Zavar.
Már megint hasít az inkoherencia.
Egy barátom egyszer órákig mesélt szívfájdalmairól, majd a beszélgetés végén feltette a kérdést, hogy és én hogy vagyok, majd választ nem várva megjegyezte, hogy bár én úgyis mindig: jól.
Persze - mondtam -, jól.
Fájt akkor, de inkább csak mert belém fojtotta a szót (mért ne beszélhetnék én is arról, hogy milyen "jól" lenni? nehéz az is, dolgozni kell érte). Most, amikor a szemetekben ugyanezt látom, hogy te vagy az, aki jól van, jó jó megzakkantál egy kicsit átmenetileg, de jól leszel, mert tudod, hogyan is kell: most egészen más miatt fáj. Mert szeretném tudni, hogyan kell, de csak kapadozok.
Hasznos is persze ez a tükör. Ebből kint nincs egyáltalán (új ismerettségek, inkább tapogatózás, mint megerősítgetés), el is tartalékolnám ezeket a "te-vagy-az-a-juca-aki" tekinteteket, ha tudnám hova tenni. Az export se megy.
(Holnapután a 3 hete üresen álló szobámban alszom megint. Mivel fogom most berendezni? Tükreim elkoptak a használatban. Overuse.)
Hát Schengen ide vagy oda, nyilván nothing to declare , de azért bemutatnám a vámon legalább azt a tökéletesen felismerhető igazolványképet (de melyiket is?), csak éppen senki nem kíváncsi rá. Lobogtatom nagy rössel, hogy ni, itt vagyok, ez vagyok: aki fenntarthat, aki fejlődik. Bambán hátra teszi kezét a határőr, legjobb esetben is csak azt hiszi, valami robbanékony öngyilkos, és azonnal kicsavarja a kezemből törékeny identitásom. Tükreim elkoptak, ott leszek a nagy homályban, minden lehetőségek küszöbén, megint.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
5 megjegyzés:
Megéltem ezt. A kialakult kép vagy(ok), s ha már nem, néha akkor is. A változást kerülni kell, ha egyszer meg/beléd(m) szerettek, ha például kép lettél(em), mert az nem elfogadható, vagy nem tartható. És így növekednek bent a "kikérdéstelenbentszorultválaszok". Ahol kétségtelenül nincsenek kétségek, ahol párbeszédek helyett meghallgatások vannak.
Amikor a tükrök fényképpé válnak...
"Köszönöm a tapsokat.
Jólesett. De többé már
nem ismétlem meg maga
m."
(Petri)
Ne hagyd magad, teknősbéka, nyakadat nyújtogassad, páncélod is csak azért legyen, hogy mintái változhassanak.
Panna petri, aszondod? nem ismétlem? jó volna ezt biztosan tudni.
ahogy nagypapám mondta egy szép közhellyel: az életben csak a halál biztos. a többi meg próbálkozás. hát hajrá! a kérdés az, hogy sormintás e a teknős? :)
sormintás teknősök pedig - tudd meg, fiam - nincsenek - fűzte még hozzá a bölcs nagyapó. :) és uborka is mindig marad még a növényen, hiába igyekszünk mindet leszüretelni. szeretem a nagyapákat. j
Megjegyzés küldése