Brüsszel, holdtapodás

Még egy át/kiszállás a hadi-szállás előtt: Brüsszel.

Letompított város, a levegő megáll benne, áporodott, elfelejtett, mozdulatlan Európa; a lélegzetvétel is megáll, elfelejtődik az is. Tétován indultam el, először azt gondoltam, fotózni, aztán azt, sétálni, végül kiderült, hogy két járdán kallódó vállfáért, melyeket aztán nem szúrt ki a biztonsági ellenőrzés, melyek aztán nem szúrták ki a táskám falát.

Egy férfi a fotocellás ajtó előtt egy helyben áll, az ajtó unottan visszazáródik, férfi még mindig nem mozdul. Brüsszel.

A Place Royale-on a jászol zsúpfedelét bontják foszforeszkáló mellényben, hangtalan teherautóról. Brüsszel.

Egy ázsiai turista unottan simogatja a kapualjban a már simára dörgölt kutyaszobrot. Szerencsét hoz.

A vonatállomáson alig találom meg a pincében a vágányokat, romos vagy befejezetlen minden fal és minden folyosó. A hármas vágányon egy férfi ül egy oszlop tövében, és eszik. Én is egy oszlop tövébe kuporodok, várom a vonatot.

Bemondják, hogy indul, de ott sincs. Brüsszel.

Felállok, pántok és fülek kócolódnak a kezemben, meglátok egy vonatot, elölről látom, a masiniszta nézi, ahogy odasétálok, nyomom az ajtónyitó gombokat, de olyan furcsa fekete gombok, gumiborítású, nem egyértelmű, honnantól van már megnyomva, az ajtók meg nem nyílnak. A mozdonyvezető aggódik jobban, kiszól, hogy menjek oda, szálljak fel az ő ajtaján, én kicsit értetlenül vonulok hátra a masiniszta mellől a kihalt nemdohányzó fülkékbe.

Luxusutazást tettem, utolsó holdjáró napom, engedtem magamnak, hogy ne érdekeljen a belga valóság. Átengedtem magamon az autók tompa mormolását, átengedtem magam - még egyszer utoljára a következő két hónap feszített érdeklődése előtt - a teljes érdektelenségnek. Azért mentem be, hogy ezt megéljem. A műanyag vállfákért, a fotocella lanyhult automatizmusáért.

A repülőtérre érve kedvem lett volna visszaváltani a jegyet: Brüsszelben nem is volt semmi és alig volt valaki. Én is alig voltam Brüsszelben, én is alig voltam valaki. Lett volna kedvem, de nem lett végül mégsem.

Egy ilyen szédülős nyugat-európai sivárság után kellene akkor végül holnap mégiscsak megváltani a világot, végletesen.

Elképzelhetetlen volt ez Lyonig, a kanyargó Rhône-ról visszaverődő, sok réteg felhőn átszűrődő napfényig, a szobám csodával határos módon megőrzött valóságáig.