Az első egyedek fogságból szabadult, eredetileg kalitkába szánt madarak voltak, ami valószínűleg sokat tesz hozzá az elszántsághoz, mellyel nekifogtak ezen a zord klímán, a szabadban túlélni. Ma szaporodóképes kolóniákban, viszonylag nagy számban élnek Európa legtöbb részén. Miért?
Alkalmazkodni tudni kell. De nem mindegy, hogy mi az indíték mögötte. Nem akarok a madarak "pszichológiájából" kiindulva nagy következtetéseket vonni le az emberi alkalmazkodókézségről... a papagájok itt inkább amolyan metaforaként szolgálnak majd, hogy könnyebben magunkba lássunk.
Alkalmazkodni akkor kezdünk, mikor megállapítjuk (tudatosan, vagy sem), hogy az eddig érvényes stratégiák új körülmények között nem válnak hasznunkra. Vagyis az alkalmazkodás alapfeltétele egy idegen (élet)helyzet.
Amikor reggel felhúzzuk a rolót, összeszűkül a pupillánk. Ez JÓ nekünk, mert így nem vakít el a fény. Vagyis az alkalmazkodás célja alapvetően a saját jólétünk biztosítása. A pupilla összeszűküléséből nem a fény fog profitálni, és nem is a roló, hanem a mi saját látószervünk. Mindaddig, amíg ennek tudatában vagyunk, addig az alkalmazkodás nem kapja az áldozat, túlélés többletjelentését.
Ha úgy tetszik, a sándorpapagájok esetét értelmezhetjük a következő, etológiailag abszolút tudománytalan módon: a papagájok új helyzetbe kerültek, amennyiben szembesültek az orv madárkereskedők nem titkolt szándékával, mely őket természetes élőhelyüktől messze sodorta. Az alkalmazkodás tehát a helyzetnek ebben a nem biológiai értelmezésében nem ott kezdődik, mikor a madarak a testhőmérsékletük szabályozásával az új klímához szoknak, hanem ott, amikor kiszabadulnak a kalitkából, mert azt érzik, hogy ebben az új helyzetben (vagyis távol az őserdei közegtől) nekik úgy lesz a legjobb, ha szabadon élhetnek. (Ez persze megint csak amolyan antropomorfondírozás, melyben a madarak "választásával" az emberi alkalmazkodás tudatosságának jelentőségére szeretném felhívni a figyelmet.)
Alkalmazkodni tehát úgy érdemes, ha tudatában vagyunk, hogy minden változtatás, melyet a saját életünkbe az új helyzetben bevezetünk, nem valaki vagy valami ellen, önvédelemből, és nem is valaki "erősebb" kedvéért, áldozatként jön létre. Az alkalmazkodás egyetlenlen lényeges célja, hogy a felbillent életkörülményekben új egyensúlyra találjunk, és ebben az értelemben a soha nem szűnő újjászületés alaplépése, melyre mindannyian biológiailag kódolva vagyunk.
Az örvös sándorpapagáj üzenete tehát nem más, mint hogy minden új élethelyzet örömteli, mert alkalmat ad arra, hogy újjászülető-kézségünket gyakoroljuk, és ezzel a saját szemünkben értékesebbé váljunk, vagyis erősödjünk. Szabadabbak attól leszünk, hogy bebizonyítottuk: a helyzet, legyen az fájdalmas, gyötrő, vagy egyszerűen csak megerőltető, nem fog ki rajtunk*, nem talál fogást rajtunk, mert mi minden alakváltoztató képességünket latba vetve megint csak kisiklottunk a kezei közül, és önmagunk maradtunk, egy új, zöldellő egyensúlyban.
*Ha valakinek van etimológiai szótár a keze ügyében, ugyan nézze már meg nekem, hogy honnan ered a kifejezés...
Németül: "nem húz rá senki semmit" - man kann ihm nichts anhaben (nem fog ki rajta semmi)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése